3.rész

Tartsd titokba

Besétáltunk a hatalmas házba, és egyszerűen tátva maradt a szám a csodálkozástól. Egyenesen
a nappaliba értünk, ami egybe van a konyhával, és az ebédlővel. Azzal a bejárattal szembe
amin mi be jöttünk azzal szemben van a konyha, és minden eszköz megtalálható benne,
mikró, kenyér sütő, két fajta kávé főző, és különböző robot gépek. A hűtő akkora mint én, az
egyik polc helyébe villany sütő van be építve, és gyönyörű szép fehér munka asztalok vannak.
Az asztal egy hatalmas szekrény, csak annyiban tér el egy szekrénytől, hogy ugyan olyan
fehér fa lappal van lefedve, mint a munka asztal, és az egész a derekamig ér, és körülötte
hófehér bár székek vannak. A bútorok pedig tölgyből vannak egyenesen Európából. A
mettlachi fehér márványból van. Annyi választja el a konyhát a nappalitól, hogy a konyha
három lépcsőfokkal fentebb van a nappalinál. A háznak ennek a része sem szerényebb. Egy
hatalmas fehér, puha ülőgarnitúra, teli díszpárnákkal, és két fotel is tartozik mellé. A kanapé
előtt egy hatalmas fekete Samsung plazma tv van állítva, DVD lejátszóval. A tv mögötti
falon, az Infinite-ről van egy hatalmas kép. Mikor elnéztem balra, hatalmas üveg ablakokat
pillantottam meg. Mettlachitól egészen a mennyezetig tartanak, és egy üveg ajtó is van, ami a
fő bejárat. Jobbra pedig egy lépcsősor van ami fel vezet a második emeletig, majd folytatódik
tovább a harmadik szintig. A lépcső mögött jó pár méterre még van egy két ajtó. A lépcső
gyönyörű tömör fából készült, és a korlátjai pedig öntött vasból. Szélességre pedig legalább
négy ember elférne kényelmesen,és a második emelet pedig galéria szerűen van tervezve.
Egyszerűen nem értettem, hogy minek ilyen nagy ház egy embernek.
- Ez a ház gyönyörű szép, de nem érzed magad benne magányosan? – Lee Young Ho
felnevetett.
– Nem vagyok magányos, hiszen vannak lakótársaim. – nagyon rossz előérzetem keletkezett.
– Lakótársaid? Kik?
- A srácok. Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy hét kamasz fiú egyedül lakjon? Két éve
vettem meg ezt a házat, és felajánlottam a srácoknak, hogy lakjanak itt, mert túl nagy nekem
ez a ház. Nagyon megtetszett nekik ez a kis kuckó, így egyből be is költöztek, és már lassan
két éve, hogy együtt élünk, mint egy boldog kis család. – nekem itt be telt a pohár. Az még
oké, hogy a menedzserük, és hébe-hóba össze futnák talán velük én is, de hogy egy lakásba
lakni az már kicsit sok volt. Úgy éreztem, hogy menten össze esek. – Most éppen egy
fotózáson vannak, de körülbelül egy-két óra és itthon lesznek. Gyere addig meg mutatom a
szobádat, és a lakás többi részét. – felvette a bőröndjeimet, és elindult a lépcsőn felfele. A
sokk hatása alatt voltam még, de azért elkezdtem totyogni a nagybátyám fele. Mikor felértünk
megtámaszkodtam a korlátnak, és lenéztem a nappaliba. Úgy éreztem, hogy álmodom az
egészet, és mindjárt fel fogok ébredni.
– Minden rendben? – kérdezte Young Ho.
– Persze. – válaszoltam gyors. Lerakta a bőröndjeimet, és oda sétált elém.
– Tudom, hogy szokatlan ez most, de mindent el fogok követni, hogy megkedvelj engem, a
fiúkat, és a lakást is. Igyekezni fogok, hogy minél előbb itthon érezd magadat. Rendben?
– Köszönöm. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és én is igyekezni fogok mindenben. –
aranyosan elmosolyodott, és össze kócolta az egyik kezével a hajamat.
– Na gyere, megmutatom a szobádat. – a lépcsőtől balra elindultunk, majd ismét balra
fordultunk, és a harmadik ajtó előtt megállt, és benyitott. Az ajtóra a nevem volt rá írva. Egy
gyönyörű, és hatalmas szoba tárult elém, ami három lépcsőfokkal lentebb volt mint a galéria,
és nagyon reméltem, hogy egyszer sem fogom elfelejteni, hogy itt lépcső van mikor belépek a
szobába. Az ajtóval szemben a jobb sarokba egy óriási francia ágy helyezkedett, amit
rózsaszín szőrös ágy takaró fedett. A rózsaszín különböző árnyalataiban vagy egy tucat
díszpárna is el volt ízlésesen helyezve. Maga a szoba színe bordó volt, és az ágy mellett egy
kis éjjeli szekrény díszelgett. A kis szekrény mellett egy hatalmas üveg ajtót pillantottam meg,
ami a teraszra vezetett, és ha valaki kinézett az ajtón akkor egyből a gyönyörű szép Han folyót
pillanthatta meg. A szoba jobb oldalán az ágytól fél méterre egy egész be épített tölgy fa
szekrénysor volt. A szoba bal oldalán egy íróasztal, egy fésülködős asztal és egy számítógép
asztal számítógéppel is volt, meg egy ajtó ami egy másik helységbe nyílt. Oda is benéztem, és
egy fürdőszobát találtam, amiben egy sarok kád, egy tusoló, egy WC, és másfél méter hosszú
tükör, alatta pedig egy fürdőszoba szekrénysor volt, és az egész helyiség hófehérbe káprázott.
A szekrényeken különböző fürdősókat tusfürdőket, és szépítkező szereket, és egy beépíttet
mosdót találtam.
- Ez tényleg az én szobám? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen. Tetszik? Őszintén meg mondom, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen stílusban
rendezzem be, de a fiúkkal együtt ki találtunk valamit.
- Nagyon tetszik. Köszönöm.
- Jól van, most magadra hagylak, hogy nyugodtan ki tudj csomagolni. Én pedig lent leszek a
konyhába, és igyekszem egy ehető pizzát össze dobni.
- Te szoktál főzni? – kérdeztem meglepődve.
– Őszintén? Nem. Azt sem tudom, hogy hogyan kell amerikai pizzát csinálni. – mondta
megsemmisülve.
– Segítsek? – ajánlottam fel.
– Nagyon szívesen el fogadnám a segítségedet, de nem tehetem, mert egyedül kell csinálnom.
– értetlenkedve néztem rá, majd mikor meglátta az arckifejezésem elmosolyodott. –
Fogadtunk Dong Woo-val a tegnapi meccsen, és én veszítettem. A vesztesnek pedig egy
pizzát kell csinálni a másiknak, minden emberi segítség nélkül. Tehát nincs más választásom,
meg kell csinálnom még ma.
- Akkor menj, és légy ügyes. Fighting (mindent bele)!
- Ha van valami akkor lent megtalálsz.
Mikor kipakoltam mindent, és elhelyeztem a szekrényekbe a ruháim, kinyitottam az erkély
ajtót és kimentem. Hűvös levegő csapott meg, de kimondottan jól esett. Majd elállt a
lélegzetem, mikor megpillantottam a Han folyót. Elindultam balra a nem túl széles teraszon,
ami körbe ölelte a második emeletet. Ismét balra fordultam, de most egy hatalmas teraszra
bukkantam, ahol két kerti asztal és vagy nyolc hozzá tartozó szék is volt. Kíváncsi voltam,
hogy ez az erkély melyik helyiségből nyílik így be kukucskáltam az üveg ajtón, és a második
emeleti nappalit pillantottam meg, ami ugyan úgy volt berendezve, mint a lenti, csak az egyik
sarokba egy hatalmas zongora volt. Bementem, és körülnéztem itt is, de gyorsan abba
hagytam az álmélkodást, mert lentről ordítást halottam. Gyors le szaladtam a lépcsőn, és a
konyhába hatalmas füstfelhő gomolygott ami gyorsan elterjedt az egész házba.
– Young Ho jól vagy? – kérdeztem aggódva.
– Persze minden oké. – válaszolta köhögve és prüszkölve.
– Mi történt?
– Bekapcsoltam a villany sütőt, hogy melegedjen, és véletlen benne felejtettem a konyha
ruhát. – hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy szánakozva nézzek rá. –
Kinyitnád az ajtókat légy szíves?
– Igen. – Kinyitottam mind a két bejárati ajtót, majd felmentem az emeletre, és az ottani
nappalinak az ajtaját is nyitva hagytam. Kelletlenül bementem a szobába, és azon agyaltam,
hogy hogyan kéne segíteni Young Ho-n, de kizökkentett a gondolkodásomból a telefonom
ami elkezdett rezegni a zsebembe. Sara keresett.
– Szia.
– Naomi te vagy az? – kérdezte zihálva.
– Persze, hogy én vagyok. Mégis ki lennék? Történt valami?
– Igen! – lihegte. – Katy, és az öcsém Emmett felmásztak egy fára a parkban, hogy le szedjék
a macskánkat aki nem tudott le jönni… – nem bírta folytatni, mert elcsuklott a hangja, de
sejtettem hogy ennek a történetnek nem lesz jó vége.
– És? – sürgettem.
– És Katy rosszul lépett az egyik ágra, és le esett. Majd két métert zuhant. Elvesztette az
eszméletét. A mentő éppen most vitte el, és még semmiről sem tudok.
– Máris indulok hozzátok. – felpattantam az ágyról.
– Várj! Még ne. Mi is most indulunk a kórházba, hogy megtudjuk, hogy mi van. Már szóltunk
Katy szüleinek is, és ők is úton vannak. Én meg hívlak ha van valami. Amúgy lehet, hogy
minket sem engednek be mert nem vagyunk családtagok. – legszívesebben kirontottam volna
az ajtón és a kórházig meg sem álltam volna, de tudtam, hogy ott tényleg elég nagy szigorok
vannak. Ha nem vagy családtag, akkor nem biztos, hogy be engednek, így kénytelen voltam le
higgadni.
– Rendben, de ígérd meg, hogy hívni fogsz ahogy megtudsz valamit.
– Oké. Szia. – letette a telefont, és én vissza huppantam az ágyra, és magam elé meredtem.
Biztos minden rendben lesz vele. Erős lány, aki gyorsan fel épül. És ha nem? Ha valami
komoly belső vérzése van amit nem vesznek észre az orvosok? Vagy ha nem fog emlékezni
semmire sem miután felkel? A jó és a rossz gondolatok felváltva cikáztak az agyamba. Vissza
állítottam a telefonomat a normál hangerőre, mert le volt némítva, és tovább vártam. Két órán
keresztül ültem, olvastam, és gépeztem, miközben vártam, hogy meg csörrenjen a telefonom,
de semmi sem történt. Valaki kopogtatott az ajtómon.
– Gyere csak. – Young Ho lépett be, teljesen megsemmisülve. – Nem sikerült? – halványan
elmosolyodott.
– Nem igazán akar sikerülni, de nem adom fel, még ha ehetetlen is lesz akkor is megcsinálom,
de nem ezért jöttem, hogy panaszkodjam. Most telefonáltak a srácok, és Hoya meg Sung Yeol
előre jönnek a többieknek még van egy kis dolguk. Tízperc múlva itthon lesznek. – némán
bólintottam, habár nem fogtam fel, hogy mit mondott, mert még mindig Katyn járt az agyam.
– Valami baj van?
– Hm? Ja, nem semmi. Minden rendben. – szegénynek elég dolga volt a pizzával, és nem
akartam még az én gondjaimmal is terhelni. – Csak elbambultam.
– Ha van kedved akkor gyere le nyugodtan. – nem akartam megsérteni, azzal, hogy elutasítom
a kérését, ezért magamhoz vettem a telefonomat, és lesétáltam vele a konyhába, majd leültem
az asztalhoz. Az egész helyiség kész káosz volt.
– Ezt hogy csináltad? – körbenézett, majd elnevette magát.
– Úgy néz ki, hogy ehhez is van tehetségem.
– Nem kicsi.
– Most már kel a tészta, de a szószt azt nem tudom, hogy hogyan csináljam. – miközben
Young Ho megpróbált valami szószt össze kutyulni addig én percenként néztem a
telefonomat. – Hogy tetszik az iskola? Hallom nagyon ügyes vagy.
– Köszönöm. Nagyon jól megy. Megpróbálom a maximumot kihozni magamból.
– Igen, mondta apukád, hogy keményen dolgozol. Van már valami terved, hogy hova
szeretnél tovább menni? – egy pillanatra elgondolkodtam, majd válaszoltam.
– Igen. Szeretnék be jutni a Kirin Művészeti főiskolába. Félévkor lesz egy verseny, és ha
megnyerem akkor ösztöndíjjal felvesznek.
– És mit kell csinálni a versenyen?
– Énekelni vagy táncolni kell.
– Te melyiket választod?
– Táncolni fogok. – elmosolyodott, és maga elé meredt.
– Anyukád azt mondta, hogy hatalmas tehetséged van, és nem hagyja, hogy eldobd magadtól.
– Tudom. Ezért nem vitt magával Busanba, hogy meg tudjam valósítani az álmomat. De mi
van, ha nem sikerül és csalódást okozok neki?
– Ha erős vagy és kitartó, márpedig tudom, hogy te az vagy, akkor mindent el tudsz érni. Az
életedben lesznek hegyek, völgyek, és gödrök, és ha bele esel egy ilyen gödörbe akkor ne ásót
kérj, hogy még jobban el süllyedj, hanem kötelet, hogy ki tudj mászni onnan. Legyen előtted
egy cél, és a végsőkig tartsál ki mellette, még akkor is ha nem lesz ki támogasson. – ezek a
szavak nagyon szíven ütöttek, de a mai napig, ha el csüggedek ezek a szavak jutnak eszembe,
és mindig erőt nyerek.
Kicsapódott a bejárati ajtó, és két alak jelent meg. Hoya és Sung Yeol nevetve léptek be, de
mikor meglátták, hogy hogyan néz ki a konyha mind kettőjük arcára ráfagyott a mosoly.
– Hát ez meg mi? Kitört a harmadik világ háború? – kérdezte mosolyogva Sung Yeol,
miközben le pakolta a dolgait az egyik székre. Ő a csapat bolondja. Nagyon vicces természete
van. A hajszíne barna és a szőke keveréke. Mikor nevet vagy mosolyog, akkor van egy kis
gödre.
– Hallgassatok, mert különben nektek is enni kell belőle. – mindketten elfintorodtak, majd
Hoya felém fordult, és a kezét nyújtotta felém.
– Szia. Gondolom te vagy Naomi. Hoya vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, és
remélem gyorsan be tudsz majd illeszkedni. – kezet fogtam vele, és majdhogynem
elsikítottam magam. Az egy dolog, hogy nem vagyok a fanatikus rajongói, de azért mégis
csak szeretem őket, és hát bele tartoznak a K-POP-ba.
– Szia. Igyekszem minél előbb be illeszkedni. – Song Yeol is oda jött, és ő is bemutatkozott.
– Farkas éhes vagyok. Agyon hajszoltak minket a fényképezkedésen, és még enni sem bírtunk
– panaszkodott Hoya. Nagyon rugalmas, és barátságos. Imádja a lila színt, és neki is vannak
gödröcskéi. Ő az egyik legjobb táncos a csapatba. – Nézzük csak, hogy mi van a hűtőbe. –
mondta, miközben kinyitotta a hatalmas hűtőszekrényt. – Mi van? Ez teljesen üres. Ezt most
nem mondod komolyan?
– Persze, hogy üres. Nem emlékszel, hogy mit mondtál tegnap? – Hoya kérdőn nézett a
nagybátyámra. – Akkor emlékeztetlek. Tegnap délután kijelentettem, hogy el kéne menni
bevásárolni, mert nem lesz mit ennetek, de te azt mondtad, hogy majd ma elmentek, és a mai
napon akkor étterembe esztek. – a két srác fel szisszent.
– Tudtam, hogy elfelejtem.
– Hát akkor nincs mit tenni. El kell mennünk egy étterembe. – jelentette ki Sung Yeol.
– Benne vagyok. – Young Ho megforgatta a szemeit.
– Nem lenne akkor már egyszerűbb elmenni bevásárolni?
– A-a. Majd felhívjuk a többieket, hogy haza fele ugorjanak be egy szupermarketbe. Mi meg
elmegyünk egy csúcs szuper étterembe.
– Naomi, gondolom te sem ettél még igaz? Eljössz velünk? – nagyon le döbbentem azon,
hogy engem is elhívtak.
– Persze, hogy elmegy, mert a pizzámból nem hiszem, hogy enni szeretne.
– Őszintén megmondom Young Ho, hogy nem csak Naomi, de még Dong Woo sem akar
majd ebből enni. – Young Ho bele ütött Sung Yeol vállába.
– Menjetek már. Naomi, te meg húzzál majd fel valami kabátot, mert hűvös van kint.
– Rendben. Akkor felszaladok a kabátomért. Meg vártok?
– Persze. – mondta Hoya.
– Várjál én is fel megyek. Áthúzom az ingemet, mert ez borzasztóan zavar, és kényelmetlen. –
meg vártam Sung Yeol-t és elindultunk felfele. Mikor felértünk el akartam fordulni a szobám
fele, de Sung Yoel elkapta a csuklómat, és meg állított. – Látod azt az ajtót? – mutatott a
lépcsőtől jobbra a második ajtóra.
– Igen.
– Az, az én szobám. Ha szeretnél valamit akkor ott megtalálsz. Oké?
– Rendben. – bementem a szobámba, felvettem egy vékony dzsekit, és lementem a konyhába.
Sung Yoel még nem ért le.
– Lenne egy kérdésem Naomi. – mondta Young Ho.
– Igen?
– Neked hogyan lenne a jobb? Ha mindenki tudná, hogy az Infinite-el laksz, vagy az ha
titokba maradna ez az egész. – ezen elgondolkodtam egy pillanatra. – Mert tudom, hogy
szeretnél híresség lenni, de nem vagyok benne biztos, hogy felkészültél-e rá, hogy híres legyél
egyik napról a másikra.
– Ha azt mondom, hogy vállalom a kockázatot, és hogy tudja meg mindenki, akkor onnantól
nem lennék átlagos igaz? És az iskolába még jobban felkapott lennék. Nem sétálhatnák az
utcán kedvem szerint. – Young Ho némán bólintott. – Értem. Akkor nem szeretném, hogy
kiderüljön. – Hoya kérdőn nézett rám. Halványan elmosolyodtam, és folytattam. – Nem ezek
miatt, amit most felsoroltam, hanem azért, mert az emberek azért rajongnának értem, mert az
Infinite-el lakom, de én azt szeretném, hogy azért fogadjanak el, mert tehetséges vagyok, és
hogy lássanak bennem valamit, amiért azt mondják, hogy. „érdemes a rajongójának lenni”. –
Young Ho elmosolyodott.
– Teljesen megértelek. Szeretnél híres lenni, de a saját erődből nem pedig mások miatt.
– Igen.
– Rendben, de akkor ezt még a barátaidnak sem mondhatod el. – egy percre magam elé
meredtem, hogy ez akkor milyen következményeket fog maga után hozni. Tudtam, hogy ha
kiderül ez az egész akkor a lányok soha nem bocsátanának meg nekem.
– Oké.
– Nem ígérem, hogy végig titokba bírjuk tartani, de mindent elkövetünk, majd, hogy ne
derüljön ki.
– Köszönöm.
– Ez a legkevesebb.
– Indulhatunk? – Sung Yeol szökdécselve jött le a lépcsőn fülig érő szájjal.
– Azt hittem, hogy le is fürdesz. Mi tartott eddig? – kötözködött Hoya.
– Tudod, én adok a külsőmre.
– Te? Van amikor két napig ugyanabba a ruhába vagy. Még éjjel is. – Sung Yeol beleütött
Hoya karjába, és mindketten felnevettek. – Akkor indulás, mert nagyon éhes vagyok már.
További jó munkát Young Ho. Szia. – ahogy ki léptünk a házból, egy fekete Hyundai kis busz
állt meg előttünk. – Ameddig fent voltatok, én szóltam a sofőrnek, hogy álljon készen létbe.
– Hát akkor Naomi csak utánad. – mondta Sung Yeol. Mikor közelebb értem a kocsihoz,
jobban szemügyre vettem, és rájöttem, hogy ez ugyanaz a kis busz amit a koncerten láttam.
Mind a hárman hátra ültünk. – Na, merre menjünk?
– Valami olyan helyre, ahol biztos nem futunk rajongókba. – Sung Yeol úgy nézett Hoya-ra
mint akinek elment az esze.
– Most akkor maradjunk itthon?
– Nem csak keressünk valami csöndes helyet. Naomi miatt. Azt választotta, hogy tartsuk
titokba, hogy köztünk él. – Sung Yeol aki mellettem ült megütögette a vállam.
– Le a kalappal előtted. Egy normál lány már rég ki kürtölte volna ország világnak. Oké,
akkor keresünk valami nyugis helyet. Van valami ötletetek, hogy merre menjünk? – egy
pillanatig mind elgondolkodtunk. Sajnos nekem sem jutott eszembe egy csöndes hely sem.
– Áhh, tudom. – ugrott fel Hoya, aki jól beverte a fejét mikor felpattant. – Áu. Na, szóval.
Szöul egyik negyedében Yeongdeungpo-ba van egy kis vendéglő. Madár sem jár arra.
Menjünk oda.
– Oké, akkor induljunk, mert mindjárt ki lyukad a hasam az éhségtől. – Hoya elmagyarázta a
sofőrnek, hogy pontosan merre van ez a kis vendéglő azután elindultunk.
– Te is szeretnél majd híresség lenni? – kérdezte váratlanul Sung Yeol. Elmosolyodtam.
– Igen, táncos, és énekes szeretnék lenni.
– De jó. Akkor mindenféleképp kell majd csinálnunk egy közös dalt.
– Hogyne. Majd megzenésítsük azt a három évet amit veletek fogok tölteni. – a két srác
felnevetett.
– Akkor nem lesz egy rövid zene.
– Hát majd, lényegre törő lesz. – válaszolta Sung Yeol. – De akkor tényleg meg csináljuk.
Oké?
– Én benne vagyok. – oda tartották a tenyerüket, és belecsaptam.
– Hát akkor üdv a klubba, és sok sikert az álmodhoz.
– Köszi.
Mikor oda értünk elkezdett szemerkélni az eső. Egy fa ház -féle kis ramen étterembe
mentünk be. Még maga az utca is kihalt volt. Pár emeletes lakóházakból állt. Az étteremben
sem voltak többen. Két házaspár ült egy kis asztalnál a sarokba. Nagyon barátságos, és meleg
volt bent. Leültünk egy négyes asztalhoz, és elkezdtük nézegetni az étlapot.
– Honnan tudtál erről a helyről? – érdeklődött Sung Yeol.
– Mondjuk úgy, hogy megvannak a kapcsolataim. – mosolyodott el Hoya. Sung Yeol fel
horkantott, és ismét elkezdte nézni az étlapot. – Igazából mikor kicsi voltam sokszor jártunk
ide a szüleimmel. – súgta oda nekem.
– A kapcsolataid mi? Tudtam, hogy nem valami érdekes sztori, hogy honnan ismered ezt a
helyet. – mondta viccelődve Sung Yeol. – Amúgy megvan, hogy mit kérek. Nektek is?
– Aha. – mondtam. Hoya megnyomta a pincér hívót, és egy velem egyidős lány jött ki.
Szegény nagyon esetlenül nézett ki, de ez volt a legkevesebb. Amint meglátta Hoya-t és Sung
Yeol-t majdnem eldobta a jegyzett füzetét és a tollát.
– Úristen! Ti az Infinite tagjai vagytok? – mindhárman össze néztünk.
– Ez a mi szerencsénk. – mondta Hoya.
– Ennyit a valószínűség számításról. – mondtam.
– És ki ez a szerencsés lány veletek? – Sung Yeol megköszörülte a torkát, és rámosolygott a
lányra.
– Szia. Igen, mi az Infinite tagjai vagyunk, és lenne egy ajánlatunk számodra. – Hoya és én
döbbenten meredtünk Sung Yeol-ra. A lány hulla sápadt lett, ahogy Sung Yeol rámosolygott.
– Még pedig? – nyögte ki a pincérlány.
– Ez a lány itt mellettünk a lakótársunk. Épp ma költözött be hozzánk. A menedzserünk unoka
húga. – Hoya beleütött Sung Yeol vállába, és a lány gyilkos tekintettel méregetett engem.
Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mit fog kihozni ebből Sung Yeol. – A lényeg, hogy ezt
titokban kéne tartanod, és ha megígéred, hogy nem szólsz erről senkinek, akkor a kedvenc
bandatagod el fog vinni vacsorázni. Na mit szólsz?
– Komolyan beszélsz? – Sung Yeol bólintott, és elképesztő mosolyát a lányra villantotta. –
Hát… akkor… benne vagyok.
– Gondoltam. Akkor melyik srác mennyen érted? – a csajszi láthatólag még nem tért
magához, de azért válaszolt.
– Woo Hyun oppa (fivér, báty)
– Rendben. Meg tudnád adni a címed, a telefonszámodat és a nevedet persze? – a lány remegő
kézzel a jegyzetfüzetbe leírt mindent, majd kitépte a lapot és oda adta Sung Yeol-nak, aki rá
pillantott a cetlire, és elmosolyodott. – Akkor majd megbeszélitek telefonon a vacsora
időpontját Melissa. – a lány majdhogynem elsírta magát.
– Rendben. Akkor… én … felvenném a… rendelést. – dadogta. Mindhárman tojásos ráment
kértünk. Mikor Melissa elment a rendelésünkkel, Hoya kérdőn nézett Sung Yeol-ra.
– Ugye nincs barátnője Woo Hyun-nak? – kérdezte Sung Yeol. Hoya megforgatta a szemeit,
majd elmosolyodott.
– Hát, remélem.
– Azért jól ki fogtuk ezt a helyet. Szerencsés egy első nap. – mondtam mosolyogva.
– Ugye? Még jó, hogy Hoya-nak meg vannak a kapcsolatai. – mondta nevetve Sung Yeol.
– Hát minden rosszban van valami jó – válaszolta. – Ha nem tudtam volna erről a helyről,
akkor nem sikerült volna randit szereznünk Woo Hyun-nak.
– Nem hiszem, hogy Woo Hyun annyira repdesni fog az örömtől, de meg fogja tenni. Majd
maximum felváltva fogjuk ki takarítani szobáját. Úgy is utál takarítani.
– Felváltva? Inkább egyszerre mind a hárman. Akkor legalább nem unatkozunk majd. –
mondtam.
– Részemről oké, de hidd el, hogy ha egyedül takarítanál sem unatkoznál te ott. Nem láttad te
még azt a szemét dombot. Az a szerencse, hogy Sung Gyu-val van egy szobában, mert ő néha
össze pakol, mikor olyanja van, de Woo Hyun-nak soha sincsen „olyanja”. – mindhárman
felnevettünk. Nagyon jól telt az idő. Melissa remegő kézzel, de ki hozta az ebédünket. Mikor
meg ebédeltünk, fizettünk, és elindultunk vissza a lakásba. A kocsiban Hoya felhívta a
többieket, hogy menjenek el be vásárolni.
– Mi? Hát… izé… elfelejtettünk elmenni. – magyarázkodott a telefonba. – Most miért olyan
nagy feladat? Úgy is útba esik. – kis szünet. – Oké. Köszönjünk, igazán nagy lelkűek vagytok.
– gúnyolódott. – Hidd el Woo Hyun, hogy hálásak vagyunk. Annyira hálásak vagyunk, hogy
még egy randit is összehoztunk neked. – mintha kiabálást halottam volna a telefonból. –
Akkor majd otthon találkozunk. Szia. – gyors kinyomta a telefont, és nevetve el rakta a
zsebébe.
– Na? – kérdezte érdeklődve Sung Yeol.
– Minden oké. Azt mondták, hogy elmennek.
A fekete kisbusz szép lassan beállt az udvarba, majd mikor megállt kimásztunk, és elkezdtünk
befele sétálni.
– Szerintetek minden oké Young Ho-val? – kérdezte Hoya.
– Szerintem az már egy jó jel, hogy nincs itt a tűzoltóság. – nyugtattam. A két srác felnevetett.
– Mellesleg nem a nagybátyámért kéne szerintem aggódni, hanem Dong Woo-ért, mert ő fog
enni abból a valamiből. Lehet, hogy étel mérgezést fog kapni szegény. – Sung Yeol
megveregette a vállamat, miközben nevetett.
– Örülök, hogy megismertelek. Jó fej vagy. – felnevettem.
– Hát köszi.
Mikor be nyitottunk, Young Ho pillantott fel ránk lisztes arccal. Mindhárman felnevettünk.
– Magadat is meg akarod sütni? Hogy nézel ki?
– Fogd be Hoya, mert te leszel az első aki ebből enni fog.
Hirtelen kicsapódott mögöttünk az ajtó, meg fordultam, és Woo Hyun jött be nagy léptekkel,
aki hirtelen meg dermedt mikor majdnem belém szaladt.
– Ne haragudj. – nézett le rám. Különös érzés fogott el. Az első pillanattól kezdve éreztem,
hogy szoros barátság fog kialakulni köztünk, de nem tudtam mire alapozni ezt az érzést. Woo
Hyun a legérzékenyebb csapat tag. Képes apróságokon is sírva fakadni, akár csak Sung Yeol,
és ezért van az, hogy a lányok nem csak az arca, és a teste miatt szeretik őt. Habár minden
tagnak megvan a saját, belső vonzereje.
– Semmi gond. – válaszoltam.
– Woo Hyun vagyok.
– Naomi. – kezet fogtunk. A szemei mindig a vidámságát, és a melegségét tükrözi. Barna haja
kócosan volt be állítva.
– Te mit keresel itthon? Nem mentetek vásárolni? – kérdezte döbbenten Hoya, aki leült az
asztalhoz. Woo Hyun szeméből most eltűnt minden vidámság, és melegség.
Gyilkos tekintettel végigmérte, és oda sétált mellé.
– Össze hoztál nekem egy randit? – kérdezte hitetlenkedve.
– Én kérdeztem előbb.
– Ne gyerekeskedj! – Hoya megadóan sóhajtott.
– Jól van. Gyere ülj le, és utána elmesélek mindent. – így is volt. Hoya mindent elmesélt,
majd Woo Hyun meg könnyebbülten fel sóhajtott.
– Ennyi az egész? Miért nem ezzel kezdted, hogy azért kell ezt csinálnom, hogy Naomi ne
bukjon le? – a szavai váratlanul értek. Még csak nem is ismert, és vakon képes lett volna meg
védeni engem?
– Mert gondoltam húzom egy kicsit az agyadat, és örömmel látom, hogy sikerült. – Woo
Hyun megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Tehát akkor most te válaszolj az én
kérdéseimre? Hol vannak a többiek?
– Vásárolni, csak én haza hozattam magamat, hogy minél előbb utána járjak ennek a randi
dolognak.
Miközben ők tovább beszélgettek, én addig felmentem a szobámba, és megpróbáltam felhívni
Sarat, de nem vette fel. A tizedik hívás után fel hagytam a próbálkozással. Ki kerestem Katy
anyukájának Samantha-nak a számát a telefonomból, és őt is megpróbáltam felhívni.
Háromszor csöngött ki, majd felvették.
– Háló? – Samatha hangja rekedt, és szokatlanul szomorú volt.
– Samantha? Jó napot, Naomi vagyok. Érdeklődni szeretnék Katy iránt. Magához tért már?
– Nem még nem, de azt biztosan tudjuk, hogy a bal keze három helyen eltört, és két bordája
is. A koponyája meg megrepedt. – ahogy elhagyták a szavak Samantha száját, én úgy kezdtem
el erőteljesen szédülni. Le huppantam az ágyra, és magam elé meredtem. – Az orvosok azt
várják, hogy magához térjen, mert utána azonnal meg kel műteni a kezét.
– Lehet látogatni?
– Csak családtagoknak. Sarat is csak azért engedték be hozzá, mert ő vele volt a balesetkor, és
ráadásul még az első unokatestvére. Sajnálom Naomi.
– Értem… Sara ott van még?
– Igen. Itt ül mellettem. Beszélni szeretnél vele?
– Nem, csak mondja meg neki, hogy legyen a közelébe a telefon, és ha van valami, akkor
hívjon fel.
– Rendben. Köszönöm, hogy hívtál.
– Viszlát. – kinyomtam a telefont, és be csúsztattam a zsebembe. Egy darabig ültem, és
magam elé meredtem, majd később felkuporodtam az ágyra, és halkan elkezdtem szipogni.
Annyira féltettem Katyt, hogy mi lesz vele, hogy nem bírtam semmi másra gondolni. Megint
jöttek a rossz gondolatok, de megpróbáltam meggyőzni magamat az ellenkezőjéről. Annyira
ki fárasztott a magammal való viaskodás, hogy egyszer csak elnyomott az álom. Nagyon
mélyen elaludtam, és mikor felkeltem már majdnem sötét volt kint. Elő vettem a telefonomat,
de senki sem keresett. Rá pillantottam az órára és döbbenten láttam, hogy már este fél hét van.
Több mint öt órát aludtam. Felkeltem, és elmentem lefürödni, de normális ruhát húztam fel,
mert korainak láttam még a pizsamát. Le sétáltam a konyhába, ahol patyolat rend volt, de
senki sem tartózkodott ott. Körbenéztem, és az egész lakás üresnek tűnt. Elindultam vissza a
szobámba, de a lépcső előtt a mettlachin megcsúsztam, és seggre estem. Ijedtembe
felsikítottam. Halottam, hogy valaki le jön a lépcsőn és hátulról lassan felemel.
– Be ütötted magad? – egyből megismertem, a hangjáról, hogy ki az aki felsegített. Akitől
leginkább viszolyogtam. Egyszerűen nem mertem megfordulni és a szemébe nézni, mert
tudtam, hogy akkor az összes gondolat ki szál a fejemből, de nem volt más választásom. Nem
kerülhetem el három évig, hogy ne találkozzak vele. Vettem egy nagy levegőt és
megfordultam. Szemtől szembe kerültem a saját végzetemmel. Amikor rám nézett, úgy
éreztem, hogy meg fagyok, olyan ridegen nézett. L amint fel ismert hátrált egy lépést, és
döbbenten meredt rám.
– Mit keresel te itt? Hogyan szöktél be? – kérdezte szemre hányóan.
– Beszöktem? – fel horkantam. – Mégis mit gondolsz mi vagyok én? Valami betörő?
– Nem. Csak egy őrült fanatikus rajongó, aki nem tudja, hogy hol vannak a határok.
– Nem vagyok a rajongód. – féloldalasan elmosolyodott.
– Nem az én rajongóm, hanem maga a banda rajongója vagy.
– Oké, akkor tisztábban fogalmazok. Nem vagyok az Infinite rajongója, és nem szöktem be. –
L egy pillanatra elgondolkodott, majd le esett neki, hogy akkor mit is keresek én ott.
– Azt ne mond, hogy te vagy Young Ho unokahúga.
– Hát pedig én vagyok… Akkor a bemutatkozást hanyagolhatjuk is mert mindketten ismerjük
egymást. – L összeszűkítette a szemét.
– Akkor biztos nagy öröm egy olyan rajongónak mint neked, hogy velünk lakhatsz. – nagy
levegőt vettem majd ki fújtam.
– Mond, hogy nem három éven keresztül kell ezt majd hallgatnom.
– Nem kéne hallgatnod, ha nem találkoztunk volna a koncerten. Nem én jártam a VIP
részlegben engedély nélkül.
– Rosszul voltam! Persze az én hibám, de ne feledd, hogy nem én voltam az aki el kapott
hátulról és kezdett el vonszolni. – L állkapcsa megfeszült.
– Ha tudtam volna, hogy egy hisztis libával lesz dolgom, akkor inkább hagytam volna, hogy
elkapjanak a rajongók. – el akadt a lélegzetem, és kicsi választott el attól, hogy ne kezdjek
vele kiabálni.
– Akár hogy is, tartozol nekem. – mosolyodtam el gúnyosan, és most L volt az akinek elállt a
lélegzete.
– Hogy mi? – kérdezte hitetlenkedve.
– Megmentettelek a rajongóidtól. Jössz nekem eggyel.
– Én meg segítettem neked bejutni egy WC-be, hogy hányhassál… Szóval ki tartozik kinek?
– Az teljesen más. Nem volt más választásod, különben le hánytalak volna.
– Legyen akkor az adósod vagyok. – mondta fogát csikorgatva. Elégedetten elmosolyodtam,
de gyorsan le hervadt a mosolyom, mikor éreztem, hogy elkezd rezegni a telefonom a
zsebembe, majd meg szólal a csengőhangom ami nem más volt mint az Infinite-től a Be Mine.
L kérdőn felhúzta a szemöldökét, és éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság.
– Azt mondtam, hogy nem vagyok a rajongótok, és nem azt, hogy nem szeretem a zenéiteket.
– felvettem a telefont, és elindultam a szobám fele, és bele szóltam a telefonba.
– Háló?
– Szia. Sara vagyok. Azért hívlak, mert Katy magához tért.
– Tényleg? És hogy van? Emlékszik mindenre?
– Nyugi. Mindenre emlékszik. Nincs amnéziája, de fájdalma az van. Nem is kicsi. – meg
könnyebbülten bele fújtam a telefonba.
– Mikor fogják műteni?
– Ma este. Kilenc óra körül.
– Még mindig nem lehet be menni hozzá?
– Nem. Sajnálom, de ha ez megnyugtat, akkor én végig itt maradok mellette, és felhívlak, ha
vége a műtétnek.
– Rendben. Mondd meg neki, hogy siessen a gyógyulással, és amint lehet be megyek hozzá.
– Átadom. Szia. – le raktam a telefont, és ledűltem az ágyamra, de pár pillanat múlva úgy
pattantam fel, mint akit ágyúból lőttek ki. Fel kaptam a telefonom, és az összes létező Infinite
zenét és képet ki töröltem. A csengőhangomat is leváltottam Nickelback-re. Még hozzá az I'd
come for you-ra. Egy kis idő elteltével hangokat hallottam lentről, így kimentem a szobámból
és lenéztem a galériáról. A hét srácot, és a tökéletes menedzserüket pillantottam meg ahogy a
konyhában bohóckodnak egymással. Akaratom ellenére azt vettem észre, hogy L-t nézem,
ahogy hülyéskedik Sung Jong-al. Annyira szokatlanul nézett ki, és bele telt egy pillanatba,
míg rá jövök, hogy miért. Olyan barátságosnak, jókedvűnek, és természetesnek tűnt. Nem úgy
mint mikor velem van, mert akkor olyan rideg, kimért, és távolság tartó. Mindig olyan
hidegen néz rám, hogy attól félek, hogy egyszer szó szerint meg fogok fagyni. Egy igazi
jégherceg, akiért megmagyarázhatatlanul vonzódom. Összeszedtem minden bátorságomat, és
lesétáltam a lépcsőn.
– Sziasztok. – köszöntem, miközben oda villantottam nekik a legszebb mosolyomat. Három
tag kapásból felkelt az asztaltól és elindultak felém.
– Szia, Sung Jong vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Naomi vagyok, és én is örvendek. – kezet ráztunk. Sung Jong a csapat maknae-je
(legfiatalabb tag), és erősen látszik is rajta. Az arca kicsit lányos, de nem annyira, hogy ne
lehessen meg különböztetni egy lánytól. Nagyon barátságos, és nagyon könnyen össze lehet
vele barátkozni. Habár közte és Sung Gyu között nem túl fényes a kapcsolat. Nagy szemei,
barna haja, és formás ajka van.
Arrább állt, hogy a másik két tag is üdvözölhessen.
– Szia. Sung Gyu vagyok. Remélem, hogy jól fogod magadat érezni nálunk.
– Szia, Naomi vagyok, és egészen biztos, hogy jól fogom érezni magamat. – megrázta a
kezemet. Sung Gyu-n sokat lehet nevetni, mert minden apróságon felhúzza magát, és nem
igen bír veszíteni, de ezektől eltekintve nagyon jó fej. Vöröses barnás színű a haja, a szemei
nagyon kicsik, és maga az arca egy kis hörcsögére emlékeztet. Ő a csapat leader-je
(legidősebb tag), és neki van a legjobb hangja a bandába.
Barátságosan rám mosolygott, majd vissza ment az asztalhoz.
– Hát már csak én maradtam. Dong Woo vagyok, és remélem, hogy ebben a három évben
nem kérsz főzési tippeket a nagybátyádtól. – felnevettem.
– Szia, Naomi vagyok, és őszintén előbb iratkoznék be egy főző tanfolyamra, mint hogy
tanácsot kérjek Young Ho-tól. – vele is kezet fogtam, miközben el nevette magát. Dong Woo
nagyon egyéni, de rendkívül vicces. Szereti ugratni a többieket. Nagy szemei, hosszúkás arca,
és kiálló fogai vannak. Hoya-val ők a rapperek és ők tudnak a legjobban táncolni.
– Ezt hallottam ám Naomi. – válaszolta tettetett sértődéssel Young Ho. Le ültem az asztalhoz,
Woo Hyun és Hoya közé és közben bocsánat kérően néztem a nagybátyámra.
– Ne haragudj, de szerintem te magad is előbb iratnál be egy tanfolyamra, mint hogy neked
keljen segíteni nekem. – felnevettek.
– Milyen igazad van.
– A témára visszatérve tehát akkor mit csináljunk? – szakított félbe minket L.
– Hát nem tudunk mit csinálni, felveszünk egy másikat. – kérdőn néztem Hoya-ra.
– Fel mondott a bejárónőnk, és most bajban vagyunk, mert nincs ki mosson és takarítson ránk.
– Miért mondott fel?
– Azért mert túl nagy a ház, és sokan vagyunk. Nem bírta már az idegei ezt. – mondta Woo
Hyun, mire Sung Yeol, és Hoya felnevettek.
– Jó lenne ha csak ennyi lenne az egész. – mondta mosolyogva Sung Jong. – A teljes igazság,
hogy tényleg sok volt neki már ez az egész, de Woo Hyun rá tetézett. Megkérte, hogy
takarítsa ki a szobájukat, és mikor bement szegény nő, két óra múlva szinte sírva jött ki, és a
vicc benne, hogy nem végzett a takarítással. Mikor hazament, utána felhívott minket, és azt
mondta, hogy nem vállalja tovább, mert amit csinálnia kell az már meghaladja a hatáskörét.
Szerinted, hogy nézhetett ki az a szoba? – felnevettek a srácok.
– Azért nem olyan vészesen koszos. – kérte ki magának Woo Hyun.
– Mert a takarítónő már nagyjából megcsinálta.
– A lényeg, hogy most segítünk Woo Hyun-nak valami vacsorát össze dobni. Így csapatokra
osztjuk a munkát. – mondta vidáman Young Ho, mire Dong Woo felszisszent.
– Inkább rendeljünk valamit. – Young Ho kérdőn nézett Dong Woo-ra
– Mi a baj Dong Woo? Tán nem ízlett amit csináltam? – Dong Woo fel húzta az orrát.
– Ugye erre a kérdésedre nem kérsz választ? Nekem nincs bajom, ha mi főzünk valamit, csak
annyi a kérésem, hogy ne te legyél a fő szakács hanem L, vagy Woo Hyun. – a név hallatára
görcsbe ugrott a gyomrom.
– Tényleg L már nagyon régen főzött, és szeret is. – mondta helyeslőn Sung Yeol.
– Oké, legyen. – mondta megadóan a nagybátyám. – L elvállalod, hogy te legyél a főszakács?
– Naná! – mondta mosolyogva, és látszólag, megpróbálta elfelejteni, hogy ott vagyok.
– Akkor kezdjünk is neki.
– Először beszéljük meg hogy mit csináljunk. – mondta Woo Hyun.
– Azt tényleg nem ártana le tisztázni.
– Valami olyan félét kéne amit Woo Hyun is megehet. – szögezte le Sun Jong.
– Tényleg. Neked vigyázni kell a gyomrodra, mert nagyon érzékeny. – mondta Sung Gyu,
mire Woo Hyun némán bólintott.
– Mit szólnátok ha Lasagne lenne? – vetette fel Hoya.
– Rendben… Akkor lássunk is neki.
Mindannyian kikaptuk a saját feladatainkat, és három órán belül készen is lettünk.
Megtálaltunk, és le ültünk vacsorázni. Nagyon jól, és gyorsan telt az idő. Vacsora után
felmentem a szobámba, és átöltöztem pizsamába. Elő vettem a tankönyveimet, de nem bírtam
sokat tanulni. Le-föl mászkáltam a szobába, és vártam a kilenc órát, de negyed tízkor nem
bírtam tovább, így fogtam a telefonomat, és lementem a konyhába. Még jó hogy ilyen nagy
üveg ablakok vannak, és be engedik a város fényét, különben már rég le zuhantam volna a
lépcsőről, sőt még így is meg-megbotlottam. Kivettem a hűtőből a tejet, és kerestem egy
poharat. Szép lassan megittam az első pohárral, és közben azon agyaltam, hogy Katy már
biztos a műtőben fekszik és a poklok poklát éli át, még akkor is ha el van altatva.
Legszívesebben ki öntöttem volna magamból az összes nyomasztó gondolatot, és egy részről
bántam, hogy most Sara nincs itt velem, de tudtam, hogy Katynek nagyobb szüksége van rá.
– Mit settenkedsz itt mint egy betörő? Kapcsolj villanyt. – össze rezzentem, mikor L
felkapcsolta a villanyt, és velem szembe le ült az asztalhoz.
– Egy, nem settenkedem, csak halk vagyok, hogy a többiek ne keljenek fel, kettő, minek
kapcsoljak villanyt amikor csak egy pohár tejért jöttem le?
– Egy pohár tejet meg lehet inni fél perc alatt, de te már vagy öt perce itt vagy.
– Csak elgondolkodtam. – L fürkésző tekintettel nézett rám.
– Te gondolkodtál? Mégis micsodán?
– Semmi közöd hozzá. – le pillantottam a telefonomra, és L követte a tekintetemet.
– Nyilván valami fontos hívást vársz. Még hozzá a kórházból, hogy megtudjad, hogy
sikeresen megműtötték-e a barátnődet. Jól mondom? – döbbenten néztem rá, majd meg
köszörültem a torkomat és válaszoltam neki.
– Igen, de te ezt honnan tudod? – L megvonta a vállát.
– Hallottam, hogy mikor délután felvetted a telefont, megkérdezted, hogy mikor fogják
műteni. Nyilván a barátnődet.
– Ne üsd az orrodat mások dolgába. – L halványan elmosolyodott, amitől én majdnem
lefordultam a székről.
– Miért műtik? – belenéztem a szemébe, de nem tudtam semmiféle érzést ki venni belőle, sőt
ugyanolyan hűvös volt a tekintete, mint máskor, és ez nagyon fel bosszantott, de valami oknál
fogva mégis válaszoltam neki.
– A keze három helyen eltört, és csak műtéttel lehet, rendbe hozni. – meredtem magam elé, és
egy pillanatra elfelejtettem, hogy kivel beszélek mert ki öntöttem minden aggodalmamat ami
csak nyomta a szívemet. – de nagyon félek, mert mi van ha az operáció alatt le áll a szíve,
vagy ha túl sok altató anyagot adnak neki, és örökre aludni fog, vagy le kell vágni a kezét,
mert rosszul csinálták a műtétet, vagy ha túl kevés altató anyagot adnak be neki akkor fel fog
kelni, és nyilván akkora lesz a fájdalma, hogy meg fog őrülni. – a szavak úgy jöttek belőlem,
mintha teljesen megnyitottak volna egy csapot. Mikor már ki adtam magamból az összes
félelmemet, és aggodalmamat, akkor tudatosult bennem igazán, hogy kinek is öntöttem ki a
szívem baját. L elmosolyodott.
– Őszintén meg mondom, hogy a te barátnőd már akkor őrült volt, mikor veled kezdett el
barátkozni, szóval ettől nem kell tartanod, hogy meg fog őrülni, és igen, nyilván az orvosok
akik műtik azok csak portás bácsik akiknek nincsenek tapasztalataik, és nem tanultak kilenc
évet a legjobb egyetemeken. – hirtelen el szállt az összes aggodalmam, és düh váltotta fel.
– Te egy... tapintatlan... bunkó vagy. Nem értem, hogy a többiek hogyan bírják elviselni a
jelenlétedet. – mérgemben felvettem a telefonomat, és elindultam a szobámba. Le feküdtem
az ágyra, és tovább vártam. Ennyit arról, hogy a tej megnyugtat. Nagyon nehezen, de sikerült
elaludnom. A telefonom csengőhangjára ébredtem fel. Reflexszerűen felkaptam az ágyról, és
bele szóltam.
– Haló?
– Jó reggelt. Sara vagyok. – a jó reggelt szóra össze rezzentem. Ki pillantottam az ablakon, és
meglepetten láttam, hogy már kezd ki világosodni.
– Mi történt? Miért nem hívtál előbb?
– Azért mert nem akartalak már késő este zavarni.
– De meg ígérted, hogy amint lesz valami akkor szólni fogsz. – fortyantam fel.
– Igen tudom. – hagyta rám. – A lényeg, hogy sikeresen megműtötték Katyt, és már fel is
ébredt. A másik jó hír, hogy lehet látogatni.
– Tényleg? – csillant fel a szemem. – Akkor már is készülődök. Szia. – kinyomtam a
telefonomat, és a lehető leggyorsabban fel öltöztem, majd le szaladtam a konyhába, ahol
Young Ho, és Sung Jong reggeliztek.
– Hát te? Ilyen korai vagy ma? – kérdezte meglepve a nagybátyám.
– Igen, az egyik barátnőmhöz megyek látogatóba, és csak késő délután érek haza. Sziasztok. –
azzal kirontottam az épületből, és rohanva elindultam a kórház fele. Tíz perc alatt oda is
értem, és be rontottam a fő bejáraton. A betegek, és orvosok ijedten mértek végig. Oda
törtettem a recepciós pulthoz, és lihegve megálltam előtte.
– Jó reggelt. – mondtam a lehető legnyugodtabban. A nővér aki a pult mögött állt elkerekedett
szemmel nézett rám.
– Segíthetek valamiben? – nagyot bólintottam.
– Kathrine Lewis-t keresem. Melyik szobába fekszik? – a nővér a számítógépébe pötyögött
valamit.
– Negyedik emelet, 388-as szoba.
– Köszönöm. – azzal ismét futásnak eredve elindultam a lépcsőn. Mindig is viszolyogtam a
liftektől, így nem érdekelt, hogy túlságosan elfáradok. Vállaltam ezt a következményt. Nagy
nehezen, de fel értem a negyedikre, és rögtön balra ott is volt a 388-as szoba, és a szám alatt
Katy neve volt feltüntetve. Benyitottam, és ott találtam Sarat és Katyt ahogy szép csendben
nevetgélnek.
– Szia Naomi. – köszönt mosolyogva Katy. Jó volt látni, hogy most már jobban van. Habár
elégé be esett volt az arca, és sötét karikák voltak a szeme alatt, de tudtam, hogy kis idő múlva
olyan lesz mint régen. Lihegve, becsuktam az ajtót, és felfeküdtem Katy mellé.
– Mit csináltál magaddal, te szerencsétlen? – próbáltam a lehető leglazábban kezelni a dolgot,
miközben jó kényelmesen el helyezkedtem mellette.
– Naomi. Kelj fel, mert a nővérek szólni fognak. – pirított rám Sara.
– Mi az hogy kelljek fel? Nem látod, hogy mennyire megviselt ez a lépcsőzés?
– Ez hiányzott nekem. Együtt a kis csapat. – mondta mosolyogva Katy.
– Naomi amint ideér fel borítja az egész kórház házirendjét. – mondta Sara.
– De, ezért szeretjük. Nem?
– De. – mondta Sara mosolyogva. – Tényleg, milyen a nagybátyád, és hol laktok? – egy
pillanatra elszorult a szívem, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Ezt választottam, és
már nem hátrálhattam meg.
– Egész jó fej, és itt lakunk Seocho negyedben.
– Ez nagyon részletes le írás volt, mit ne mondjak. – fortyant fel Sara.
– Most miért? Mit akarsz még hallani?
– Hát nem is tudom… Egy kis pontosabb leírást a nagybátyádról és a házról.
– Nagyon jó képű, és gazdag. Van egy szép nagy háza.
– És mi a házatok címe? – szinte már vártam ezt a kérdést, és ettől a pillanattól kezdve,
mondhatom el azt, hogy be csaptam, és csúnyán hazudoztam a legjobb barátnőimnek.
– Tudjátok a nagybátyám eléggé paranoiás, és nem szereti ha elárulom a címünket. – Sara
értetlenkedve meredt rám.
– És ez az ember jó fej?
– Persze hogy az, csak meg kell szokni. – nagy nehezen, de sikerült elérnem, hogy a lányok
ne kérdezősködjenek tovább. Egész nap ott voltunk, és este öt óra fele el köszöntünk Katytől
és elindultunk haza.
– Akkor holnap majd találkozunk. – mondta Vivi.
– Rendben. Szia. – Mikor haza értem nem volt otthon senki. Az asztalon egy cetlit találtam
amin ez állt: „Próbán vagyunk, és utána koncertünk lesz. Kaját találsz a hűtőbe, ha éhes vagy!
Hoya :)” Ettem egy pár falatot, és utána felmentem a szobámba meg tanulni. Amikor
pakoltam ki a táskámból akkor vettem csak észre, hogy még nem írattam alá a félévi
versenyre a jelentkező papírt.
Mikor végeztem elmentem le fürödni, és utána meg lefeküdtem aludni. Nagyon jót
szunyókáltam.
Reggel már korán felkeltem, és elkészültem. Le mentem iskolatáskástól mindenestől a
konyhába, ahol Young Ho és Woo Hyun valami reggelit próbáltak össze hozni.
– Jó reggelt Naomi. – köszönt vidáman Woo Hyun.
– Jó reggelt.
– Gyere ülj le és egyél valamit, mielőtt még el mész. – le ültem az asztalhoz, és ettem egy kis
sushit. Mikor be fejeztem a reggelit akkor jutott eszembe, hogy a jelentkezési lap még nincs
alá íratva, így ki kaptam a táskámból, és Young Ho elé raktam.
– Alá írnád légy szíves? Ez a jelentkezési lap a félévi versenyemhez.
– Persze, hogy alá írom, csak adj egy tollat. – előkerestem a táskámból egy tollat és oda adtam
neki. Olyan művészien, és gyorsan írta alá, hogy lehetett látni, hogy van tapasztalata a
dedikálásba. Elraktam a táskámba a lapot és a tollat, majd szép lassan felvettem a dzsekimet,
és a sálamat. Elköszöntem tőlük, és kiléptem a reggeli hideg levegőre. Útközben azon
agyaltam, hogy mintha egy egész év telt volna el, mikor utoljára suliba mentem, pedig csak
egy hétvége volt. Egy hosszú, és tartalmas hétvége. Az iskola előtt össze futottam Saraval, és
együtt mentünk tovább.
– Samantha be telefonált az iskolába, hogy mi történt Katyvel, és hogy egy darabig nem fog
jönni iskolába. – újságolta Sara. – Kíváncsi vagyok, hogy Jin Kil Kang tanár úr tesz-e valami
-féle megjegyzést.
– Próbálja csak meg. Majd ki osztom a fejét akkor. – fortyantam fel.
– Úgy is te fogod majd meg szívni.
– Az egy dolog. A véleményemet akkor is el fogom mondani.
– Hát ha ennyire hiányzik még egy szertár takarítása akkor hajrá. – elfintorodtam.
– Csajok! Várjatok egy picit, légy szíves. – felkaptuk a fejünket, és Shi Ji Na tanárnőt
pillantottuk meg, ahogy felénk rohan.
– Jó reggelt tanár nő. Valami baj van?
– Hát… nem tudom, hogy neked ez mennyire lesz baj. Remélem egyáltalán. – nem mertem rá
kérdezni, hogy mi az a baj. – Első sorban itt van a jelentkezési lapod?
– Igen.
– Alá is van íratva?
– Igen. – elővettem a táskámból, és odaadtam neki. Megnézte az alá írást és elmosolyodott.
– Látom, hogy már a nagybátyádnál vagy. – elkerekedett szemmel néztem rá, hogy ő ezt
honnan tudja. – Pénteken be telefonált az iskolába, és velem szeretett volna beszélni, de
amúgy mi már régebb óta ismerjük egymást, és tudom, hogy kicsoda ő. – nem tudtam mit
mondani, és csak reménykedtem, hogy a tanárnő nem fogja elszólni magát Sara előtt. Pedig
legszívesebben ki faggattam volna, hogy honnan ismeri Young Ho-t. – De a lényeg, hogy
tényleg baj van.
– Micsoda? – kérdezte helyettem Sara.
– A versenyről van szó.
– Még pedig? – kérdeztem most már én is sürgetve.
– Előrébb hozták. – mondta feszülten a tanárnő. Nagyot nyeltem.
– Mennyire?
– Két hét múlva hétfőn rendezik meg, fél négykor. – teljesen meg merevedtem.
– Két hét? Két hét alatt keressek egy zenét, és tanuljak meg rá egy koreográfiát?
– Ez még nem minden. Ki találták, hogy idén két táncnak vagy éneknek kell lenni, mert ha be
kerülsz a döntőbe akkor nem adhatod elő ugyanazt a táncot, és ami a rá adás, hogy a tanárok,
csak az egyik táncodban segíthetnek össze hozni egy koreográfiát, a másikat neked kell
teljesen egyedül.
– És maga szerint én ezt meg bírom csinálni? – kérdeztem elhalt hangon.
– Persze, hogy meg bírod csinálni. Mi itt vagyunk, és mindenben támogatni fogunk.
– Rendben. Bele kezdek. – vettem egy nagy levegőt, és belevágtam egy óriási őrültségbe.

2.rész

Egy új élet kezdete

Már fél hatkor felkeltem, és rendbe szedtem magamat, de úgy éreztem mintha le sem feküdtem
volna, lehet hogy az a másfél óra alvás kevés volt. A konyhába már mindenki kint volt,és néma
csendbe figyeltük ahogy apa össze pakol. Majd a szívem hasadt meg a tudattól, hogy három évig
apa nélkül leszek, és éreztem, hogy a gombóc megint megnő a torkomban, de igyekeztem erősnek
mutatni magamat. Anya csomagolt neki útra egy kis edénybe rizst, és tojás tekercset. Leültünk az
asztalhoz, hogy reggelizzünk, de mindannyian csak kotorásztuk a tányérjainkba az ételt.
- Gyerekek. - törte meg apa a csendet. - Nyilván már ti is elgondolkodtatok az este folyamán, hogy
így mi lesz a ház hitellel? Hogy anyátoknak dupla annyit kéne dolgoznia, hogy bírjuk törleszteni a
részleteket. Azonban én ezt nem fogom hagyni, hogy anyátok megszakadjon. - ezen valóban
gondolkodtam már én is, de túlságosan zsibbadt volt az agyam, hogy bármi ésszerű megoldást ki
találjak.
- És akkor mit fogsz tenni?
- Apátokkal tegnap délután felkerestük Lee Young Ho-t. - a név iszonyat ismerős volt, de nem
ugrott be honnan.
- Kit? - kérdeztem értetlenül.
- Apátok öccsét. Azonnal ki akarta fizetni a ház hitelét, amikor megtudta, hogy mi történik velünk,
azonban nem fogadtuk el, mert soha az életbe nem tudnánk vissza fizetni neki.
- Akkor mi értelme volt, hogy felkerestétek?
- Azért kerestük fel első sorban, hogy kölcsön kérjünk annyit, hogy el tudjunk utazni Busanba a
nővéremhez, és hogy új életet kezdjünk. Sokkal jobb munka lehetőséget kaptam ott, és jóval többet
keresnék ott mint itt. Össze tudnánk szedni magunkat egy kicsit anyagilag majd mikor letelik a
három év akkor vissza jöhetnénk Szöulba. - ami sok az sok, és ez már mindent felülmúlt. Hogy
költözzünk el? Hagyjuk itt a barátainkat, az álmainkat, az egész életünket, és kezdjünk egy új
életet? Akár mennyire is fájt, és rosszul esett, tudtam, hogy nincs más lehetőség, és hogy ez az
utolsó amihez anyuék nyúlnának, így kénytelen voltam beletörődni, mégis belül dühöngtem. Nem
anyára, meg apára, hanem arra, hogy miért velünk szúr ki ennyire az élet? Korea másik felén
található Busan, így még csak nem is látogathatnám a barátaimat.
- Elköltözünk? Tényleg? - Lee Kwan ezt úgy kérdezte, mintha már alig várná.
- Igen kicsim, de ez még nem minden. Számomra a rosszabbik, és kellemetlenebb rész még csak
most jön. - legszívesebben befogtam volna a fülemet,és hangosan énekeltem volna, hogy ne kelljen
hallani azt amit anya mond. - A másik ok amiért felkerestük a nagybátyátokat, az hogy...- anya
becsukta a szemét, nagy levegőt vett, majd folytatta. - Naomit fogadja magához, amíg mi Busanba
vagyunk. - erre a mondatra nem tudtam mit reagálni, talán azért mert nem fogtam fel, hogy mit is
mondott valójában.
- Tessék?
- Kicsim félre ne érts! Nem azért nem viszlek el mert nem akarlak, hanem azért mert neked ez így
jobb. Hidd el nekem.
- Anya. Hogy lenne már nekem ez jobb?! Évekig el akarsz szakítani magadtól? Nem elég, hogy az
apukámat elveszítem három évig, még titeket is? Ez nekem nem jobb. - anya szemében könnyek
gyülekeztek, és remegő hangon szólalt meg.
- Szívem, tudod, hogy mi minden történhet három év alatt?
- Nem érdekel. - igazából tisztábba voltam vele, de nem akartam gondolni rá.
- Dehogynem. Nagyon is érdekel. Azért nem viszlek el Busanba, hogy meg tudjad valósítani az
álmodat. Tudjuk, hogy mekkora tehetséged van, és én ezt nem fogom hagyni, hogy csak úgy eldobd
magadtól. Mire le telik az a pár év, mi vissza jövünk, és te addigra már a Kirin művészeti főiskolába
leszel, és a debütálásodért fogsz harcolni. Nehéz lesz, mert minden út nehéz, de sikerülni fog, ha
kitartó maradsz, és nem nézel soha hátra. Hidd el, hogy az én szívem is meghasad, hogy itt kell
hagynom téged, de tudom, hogy nem fogom megbánni, hogy így döntöttem. Mellesleg a legjobb
emberre bízunk téged. Már nagyon régóta szeretne veled személyesen találkozni, és nagyon örült
mikor megtudta, hogy rá szeretnénk bízni téged. Egyből rá bólintott.
- De anya...
- Kérlek Naomi! Ne nehezítsd meg még jobban ezt az egészet. Minden héten fel foglak hívni, és
ünnepekkor eljöhetsz hozzánk. Nem kell tartanod semmitől sem kicsim. - maradni akartam, mert
persze, hogy nem szerettem volna itt hagyni az álmomat, a barátaimat, de úgy ha anyáék is
maradnak.
- Jövőhét szombat délelőtt jön érted Lee Young Ho, de nekünk csütörtökre szól a repülőjegyünk. Ez
volt a leghamarabbi járat amin volt két üres hely, így lefoglaltuk őket. - némán bólintottam.
- Lassan indulnom kell. - mondta apa. - Naomi, kérlek ne haragudj ránk. Majd később rá fogsz
jönni, hogy helyesen döntöttünk.
- Nem haragszom. - rátok. Gondoltam hozzá, mert az hogy ilyen kényszer helyzetbe kerültünk az
nem a szüleim hibája volt. Apa lassan felkelt, és anya pedig meg fogta apa bőröndjeit.
- Szeretlek kicsim, és légy ügyes. Bízok benned. - súgta a fülembe apa miközben átölelt.
- Én is szeretlek apa... - nem bírtam tovább mondani mert elcsuklott a hangom. Szorosan átöleltem,
és magamba szívtam az illatát. Búcsúzóul egy hatalmas puszit adott a homlokomra. Majd átölelte
Lee Kwant is, és hozzá tette, hogy ha lehet akkor kímélje anya idegrendszerét. Lassan felhúzta a
bakancsát, az egyik bőröndöt el vette anyától és kilépett a házból.
- Gyerekek, ne várjatok, mert bekísérem apátokat a városba. - azzal anya is elment apa után. Halkan
elkezdtem szipogni, mert nekem ez már nagyon sok volt. Az öcsém oda jött hozzám és átölelt, majd
mikor már összeszedtem magamat, felkeltem, és elmosogattam, addig Lee Kwan a háziját írta az
asztalánál. Mikor végeztem a mosogatással kihoztam a táskámat és én is elkezdtem tanulni, mert
előtte való nap, ki se nyitottam a könyveimet.
- Naomi. Idő van. Menjél, mert le késed a buszt. - figyelmeztetett az öcsém. Teljesen belemerültem
a tanulásba, így nem figyeltem az időt. Gyors be dobáltam a táskámba a könyveket, és már húztam
is a cipőm. Ahogy kiléptem el kezdett szitálni az eső. Elindultam a buszmegálló felé, de most
mindent olyan szürkének, és magányosnak láttam, pedig valójában semmi sem változott. Mire oda
értem már jött is a busz, amin kellemes meleg volt. Miközben helyet foglaltam a buszon felmerült
bennem, hogy mi lenne ha kihagynám a mai napot a suliból, mert annyira nem volt kedvem
semmihez sem, de nem tehettem, mert ma bent akartam maradni gyakorolni a táncversenyre, így
mikor megérkeztünk kelletlenül le szálltam a buszról, és elindultam az iskola fele, és nem érdekelt,
hogy késésben voltam. Mire a kis utcához értem az eső el kezdett szakadni. Pillanatok alatt bőrömig
áztam, de még ez sem vett rá, hogy siessek. Az osztályunk előtt nagy levegőt vettem és benyitottam.
Ma Jae Wook tanár úrral volt óránk, a harmincötödik életévében járhat, és nagyon jóképű. Van egy
felesége és két kisfia. Ő tartotta az angol órákat. Shi Ji Na tanárnő után ő volt a második tanár akit
nagyon szerettem. Mindig kedves, barátságos, és jókor mond jó dolgokat.
- Te jó ég. Hát veled meg mi történt? - kérdezte meglepetten, miközben végig mért. El sem mertem
képzelni, hogy hogyan nézhettem ki.
- Semmi, csak eláztam. Elnézést a késésért. Le késtem a buszomat. - találtam ki valamilyen indokot.
- Én nem haragszom, de a naplóba muszáj hogy be írjalak.
- Tudom. - kedvtelenül le ültem Sara és Katy közé. A lányok megilletődve néztek rám. Óra végén
felkeltem és kisétáltam a teremből. Egyszerűen nem bírtam egy helybe maradni. Mikor már a
negyedik óra után is kimentem a lányok utánam jöttek.
- Naomi! Mi a baj? Történt valami?
- Nem semmi, csak nem érzem jól magamat. - és ezzel nem is hazudtam. Leültem az egyik
lépcsőfokra, és magam elég meredtem.
- Fáj valamid? - nem válaszoltam.
- Elrontottad a gyomrodat valamivel? - ismét nem válaszoltam. Nem akartam, hogy tudják, hogy
milyen szánalmas helyzetbe kerültem. Féltem, hogy ők ezt nem értenék meg, mert őnekik mindenük
megvan, itt élnek Seochoban, Szöul egy gazdag negyedében, és mindent megkapnak.
- Vagy talán nem is fáj semmid sem. Talán nem is fizikailag vagy rosszul – mind mindig Saranak
most is igaza volt.
- Hmm? Nincs semmi lelki bajom. Nyugi.
- Én nem lelki bajra hanem fiú bajra gondoltam. - hát Sara is emberből van, így ő is tévedhet
egyszer-kétszer.
- Mi van? Azt hiszitek, hogy egy fiú miatt vagyok ilyen? - a csajok a „Miért? Nem?” fejet vágták. -
Hé nem vagyok szerelmes, és nincs semmiféle fiú. Egy fiú miatt hogy lehetne már szomorú az
ember?
- Aigoo! Látszik, hogy te még nem tudod, hogy milyen az az igaz szerelem. Hogy mondhatsz olyat,
hogy egy fiú miatt nem lehet szomorú egy lány? Egy lány szinte csak akkor szomorú hogy ha egy
fiú megbántja. - mondta sokat mondó arccal Katy.
- Nem éri meg szomorkodni, egy srác miatt, és igen ezt a filmekből és a doramakból vettem, mert
én még egyszer sem voltam szerelmes. - tettem hozzá gyorsan mielőtt valamelyikük belém kötött
volna.
- Ne aggódj, előbb utóbb eljön a te herceged is fehér lovon, csak győzzed kivárni, és akkor
megtudod, hogy a szerelem milyen fájó is tud lenni,és hogy erősen meg kell küzdeni érte. -
merengett Sara mint ha ő már átesett volna párszor ilyenen. - De ha nem srác baj van akkor mi?
Naomi nekünk mindent elmondhatsz. - felkeltem, és elindultam vissza az osztályba.
- Figyelsz te ránk egyáltalán? Tudni szeretnénk, hogy mi történt a bolondos barátnőnkkel. - ügyet
sem vetve sétáltam volna tovább, de Katy elkapta a karom és megállított. - Tudtommal a legjobb
barátnők vagyunk, és megesküdtünk egymásnak, hogy nem titkolózunk hármunk között. Tehát
kapsz három másodpercet, hogy elkezd mondani ami bántja a lelkedet. Egy... Kettő... Három... -
még mindig nem válaszoltam.
- Esküszöm, hogy reménytelen vagy. Miért ne tudod elmondni nekünk, hogy mi bánt? - kérdezte
Sara, és itt eldurrant az agyam.
- Tényleg tudni akarjátok? Jó! Legyen! A szüleim tegnap este be jelentették, hogy apát be hívták a
hadseregbe, és hogy már ma le kell neki jelentkezni. Ma reggel meg az közölték, hogy anya és Lee
Kwan, Busanba mennek addig amíg apa a katonaságnál van, és engem meg itt hagynak a
nagybátyámnak, akit soha életemben nem láttam, de majd úgy is megismerkedünk abba a három
évbe amit nála fogok tölteni. Tudni akartok még valamit? - a két lány döbbent arccal meredt rám.
- Naomi, ha bármiben tudunk segíteni akkor csak szólj. Mi itt vagyunk. - mondta Sara.
- Tudom, de ide még ti is kevesek vagytok. Apa már elment. - a két lány szó nélkül oda jött hozzám
és szorosan átöleltek. Igyekeztem vissza tartani a könnyeimet, de nem bírtam. Vissza mentünk a
terembe, és vártam a drága matek órát. Jin Kil Kang tanár úr be tartotta a szavát, és tényleg
megíratta a dolgozatot azokkal akik előző órán aludtak. Az első lapot rögtön nekem adta. Én meg
persze üresen adtam neki vissza, mert képtelen voltam a tanulásra összepontosítani. Az órák után
elköszöntem a lányoktól, és le mentem a próba terembe. Hatalmas tágas terem, ahova be van
szerelve egy laptop, és onnan lehet be rakni a zenét. Tíz hifi hangfal van csatlakoztatva a laptophoz,
és brutális milyen hangosan szól. Az egyik falat teljes mértékben egy hatalmas tükör fedi. Skrillex
egyik zenéjét ki választottam, és arra próbáltam ritmusra valami koreográfiát kitalálni, de annyira
sikerült mint a matek dolgozatom. Amint be láttam, hogy ez a mai nap reménytelen, és nem fogok
ma semmi jót össze hozni még a táncból sem akkor fogtam magam és haza mentem. Anya és az
öcsém már otthon voltak.
Az elkövetkező napok ugyanolyan fásultak voltak. A hétvégén otthon voltam anyuékkal, és
megnéztük a szokásos doramainkat. Hétfőn nem volt kedvem semmihez sem. Még a lányok sem
bírtak felvidítani semmivel, és az idő is szomorkodott velem, mert egyfolytában esett. A kedd és a
szerda lassan, de elröppent. Csütörtök reggel már korán felkeltünk, mert anyáék repülője fél tízkor
indult Busanba, ahova én elkísértem őket, és onnan mentem iskolába.
- Kisfiam készen vagy már? Mindent elraktál? - aggodalmaskodott anya, miközben Lee Kwan a
fürdőszobába készülődött.
- Igen! Készen vagyok, és indulhatunk is. - mindannyian felöltöztünk, és elindultunk a megálló fele.
Az idő egy kicsit jobbra fordult, és vele a hangulatom is. A napokban azon gondolkodtam, hogy
nincs értelme szomorkodni, hisz előbb vagy utóbb, de le fog járni az a három év, és megfogadtam
magamnak, hogy be jutok a Kirin művészeti főiskolába, és megmutatom anyáéknak, hogy nem
hiába hagytak itt. Felszálltunk a buszra ami egyenesen a reptérre vitt minket. Az út hosszú és
unalmas volt. Mikor leszálltunk, rögtön elindultunk a reptér felé. Anya nem akarta, hogy be
kísérjem őket, mert szerinte elkeveredtem volna, így kint búcsúztunk el egymástól.
- Ha bármi van, csak hívj fel. Rendben? És kérlek bizalommal fordulj a nagybátyád felé. Nagyon
aranyos, és biztos segít majd neked bármiben. Na, gyere ide szívem. - szorosan magamhoz
szorítottam anyát. - Nagyon szeretlek Naomi. Ígérd meg hogy vigyázol magadra, és egyél
rendszeresen. Oké?
- Oké... - elcsuklott a hangom. Nem bírtam tartani magamat. Eleredtek a könnyeim.
- Most én jövök. - kérte ki magának Lee Kwan. Odamentem hozzá és úgy átöleltem, hogy alig
kapott levegőt. Majd miután elengedtem rögtön elkezdett levegő után kapkodni.
- Kicsim. - szólt anya gyengéden. - Adok egy tanácsot. Miközben azon leszel, hogy megvalósítsd az
álmodat ne felejts el szerelmesnek lenni, mert annál szebb dolog nincs. - nem értettem, hogy miről
beszél, mert Sara szerint a szerelem minden csak nem szép.
- Anya, ne kezd már te is. Jól vagyok így. - anya elnevette magát.
- Én is ezt mondtam, addig amíg apáddal nem találkoztam..
- Nem hiszem, hogy én olyan egykönnyen szerelembe fogok esni. Nem vagyok az a fajta.
- Nem kell olyannak lenned, hogy minden héten más fiút szeress, hanem egyet, de azt életed végéig.
Ez az igaz szerelem. - odajött hozzám és adott egy nagy puszit. - Az élet nem élet szerelem nélkül. -
súgta a fülembe.
- Anya idő van. - jelentette ki Lee Kwan. Még egy futó puszit adtam mindkettőjüknek, és néztem,
ahogy elnyeli őket a hatalmas épület. Majd mikor már végleg eltűntek a szemem elől akkor le
töröltem a könnyeimet és elindultam a buszmegálló fele. Tizenegyre már oda is értem a Shinwa
gimibe. Pont óra volt, így bekopogtam, és nagy meglepetésemre Jin Kil Kang tanár úr volt bent.
- Mondja meg kedves Naomi maga ezt direkt csinálja velem?
- Micsodát?
- Hiú ábrándokat kelt bennem, hogy nem találkozunk, aztán fogja magát és megjelenik az óra
közepén. Most meg is várta, hogy megműtsék azt az ahjummat a kórházba, és utána mentek el
fagyizni?
- Nem. Nem mentem el vele fagyizni, mert nem akartam többet késni. - a tanár feje elvörösödött a
dühtől, halk kuncogás hallatszott az osztályba.
- Úgy látszik, hogy egy szertár nem lesz elég magának. - mondta fogát csikorgatva, nekem pedig az
összes idegszálam megfeszült a tudattól, hogy esetleg, még egy szertárral többet kell takarítanom.
- Ne kapja fel a vizet tanár úr. Maga kezdte a kötekedést, és mellesleg van igazolásom a késésemről.
- elővettem a táskámból az igazolást amit anya írt előző este, hogy családi okok miatt mulasztok pár
órát, és oda raktam az asztalra. A tanár savanyúan ránézett és valamit írt a naplóba.
- Üljön le. - elégedetten elmosolyodtam, és leültem a helyemre. Óra végén Sara izgatottan oda
fordult hozzám
- Örülök, hogy vissza nyerted nagyjából az életkedvedet.
- Igen. Eldöntöttem, hogy nem fogok szomorkodni három éven keresztül.
- Nem is vallna rád. Szóval ugye nem felejtettétek el a holnapi napot?
- Viccelsz? Egy ilyen napot, hogy lehetne már elfelejteni? - kérdezte Katy.
- Csajok! Én nem tudok holnap elmenni. - mondtam szomorúan.
- Tessék? Miért?
- Mert szombat reggel jön értem a nagybátyám, és nem tudnák Saraéknal aludni.
- Megoldjuk. Haza viszünk kocsival a koncert végén. Úgy jó? - ajánlotta fel Sara.
- Hát ha anyudéknak nem probléma. - tényleg szerettem volna elmenni, mert jól jött volna egy kis
szórakozás.
- Dehogy probléma. - azzal ismét elkezdtünk ábrándozni a koncertről. Iskola végén, én bent
maradtam, hogy takarítsam a szertárat. Miközben elindultam a szertár fele az egyik osztály társam,
Shi Min Hee állított meg. Köztudott tény volt, hogy utáljuk egymást, mert versenytársak voltunk a
táncot és zenét illetve. Min Hee beképzelt, pláza cica, aki fanatikus rajongója az Infinitenek.
- Naomi. Nem hiszed el, hogy milyen koncert jegyeim vannak, és honnan szereztem őket. -
dicsekedte fenn hangon.
- Nem, tényleg nem hiszem el, mert nem is érdekel. - tovább mentem, azzal a reménnyel, hogy
békén hagy, de tévedtem mert utánam jött.
- Na jó akkor elmesélem. Infinite koncert jegyeket kaptam az első sorba, és utána találkozhatok a
srácokkal, és ez még nem minden. Tudod, hogy kitől kaptam a jegyeket? Maga az Infinite
menedzserétől. – úgy csináltam, mintha nem érdekelne miket hord össze.
- Tök jó, de most hagyjál békén, mert dolgom van. - és most még szépen szóltam neki.
- Majd megvesz az irigység, azért csinálod ezt. Majd megmondom a srácoknak, hogy az iskolámba
vannak olyan reménytelen alakok is akik rajonganak értük mint amilyen te vagy.
- Oké. Szia. - mérgébe fogta magát és faképnél hagyott. A szertár előtt, fekete ládát találtam ami tele
volt tisztító szerekkel és rongyokkal. Egy cetli is volt a láda tetején, amin ez állt : Pakoljon majd ki
a ládából, és a szertár melletti mosdóban talál meleg vizet. Jó munkát! Kelletlenül neki láttam a
munkának. Kipakoltam a ládát és hoztam bele forró vizet. Elkezdtem le pakolni az első polcot, és
amelyik tárgyat olyannak láttam azt bele dobtam a hipós forró vízbe azzal a reménnyel, hogy nem
fog felrobbani és lángra kapni semmi. Délután öt óráig megállás nélkül takarítottam, de még az első
polccal sem bírtam végezni. Hulla fáradtan, de haza értem. Olyan üres, és rideg volt a ház, hogy
kezdtem kelletlenül érezni magamat. Lassan elkezdtem az egyik bőröndbe bepakolni, mert másnap
későn érnék haza és nem lenne rá időm. Mikor megtelt az első bőrönd elővettem egy másikat, és azt
is elkezdtem tele pakolni a dolgaimmal. Mire minden egyes kacatomat elcsomagoltam, kimentem a
konyhába és megvacsoráztam, de őszintén szólva nem esett jól az étel, mert túlságosan egyedül
voltam. Mikor elmentem le fürödni akkor éreztem igazán, hogy még a meleg is hiányzik a lakásból.
Folyamatosan rázott a hideg, ezért gyorsan bele bújtam a takarómba, és próbáltam aludni, de nem
bírtam. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de féltem, és a vihar ami közeledett az rá tetézett e
félelmemre. Becsuktam a szememet, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet az ha valaki
szerelmes, de gyorsan elhessegettem a gondolatot mert nem akartam az lenni. Van elég bajom
szerelem nélkül is. Akaratom ellenére anya és Lee Kwan járt az eszembe, hogy biztosan oda értek
már és a meleg ágyukban alszanak, de ettől a gondolattól gombóc nőtt a torkomba, és éreztem,
ahogy a meleg könnycseppek végig folynak az arcomon. Nem bírtam tovább ezért felkeltem, és
bekapcsoltam a gépemet, amíg be töltött azon agyaltam, hogy remélem, a nagybátyám meg engedi,
hogy magammal vigyem ezt a régi zörgős gépet amit még apától és anyától kaptam a tizenötödik
születésnapomra. Reggel fél hatig fent voltam, és az interneten böngésztem. Miközben készülődtem
az iskolába anya felhívott hogy már előző nap megérkeztek, és hogy minden rendben van arra.
Beraktam a táskámba egy ruhát amit koncertre tartogattam, majd elindultam a buszmegálló fele. Az
idő nagyon szeles, és esős volt, de épségben be értem az iskolába. Első óra után Sara és Katy észre
vették, hogy nem aludtam ki magamat, mert egész órán a padra borulva szunyókáltam.
- Te lány mit csináltál az éjjel, hogy most ilyen fáradt vagy?
- Gépeztem. Nem bírtam aludni, mert berezeltem a vihartól.
- Szörnyű lehetett.
- Az is volt. Folyton úgy éreztem, hogy rajtam kívül más is van a lakásba.
- Lehet, hogy szellemeitek vannak. - szúrós pillantást vetettem Katy felé.
- Maradj már csöndbe! Még egy éjszakát egyedül kell, hogy töltsek. Majd hétfőn meghallgatom a
szellemes történeteidet.
- Nem még hétfőn se beszélj ezekről az izékről. - mondta ijedten Sara. Köztudott tény, hogy utálja
az ilyen történeteket.
- Hát jó akkor váltsunk egy kellemesebb témára. Este kilenckor kezdődik a koncert és a fő
stadionba lesz Gangnam negyedbe. Innen körülbelül tizenöt perc az út busszal. Naomi te suli után
eljössz hozzánk, és onnan megyünk a Dream Coffé House-ba, és ott találkozunk Saraval, és onnan
egyenesen a stadionba megyünk.
- Én nem tudok ma elmenni hozzátok Katy, mert a szertárat kell pakolásznom.
- És akkor hol fogsz elkészülni? - Sara megforgatta a szemeit.
- Szerinted hol? Elfelejtetted, hogy Naominak külön öltözője és fürdője van itt? - Katy a fejéhez
kapott, és elmosolyodott.
- Tényleg. A tavalyi verseny után kaptál egy külön fürdőt és öltözőt. Hej, de jó lehet az iskola
legtehetségesebb diákjának lenni. Nem elég, hogy mindenki ismeri a nevedet az iskolába, még
külön öltöző szobát is kapsz. - nem szerettem ezzel soha sem dicsekedni. - Hát akkor jól van. Nyolc
órára itt leszünk az iskola előtt. Addigra legyél kint. Oké? - nagyot bólintottam.
Az iskola végén elköszöntem a csajoktól, és hulla fáradtan elindultam a szertár fele, de épp csak be
kukucskáltam, és vissza zártam az ajtót. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy takarítsak, így felkerestem
az öltözőmet. Az ajtó előtt egy táblára a nevem volt ki írva. Tavaly óta ki sem vettem a táskámból az
öltöző kulcsát. Kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Egy hatalmas szoba tárult elém,
egy fésülködős asztallal ami tele volt mindenféle sminkel, és lakkal. Az asztal felett egy hatalmas
tükör lógott a falon. Az egyik fal mellett egy hatalmas fekete bőr kanapé hevert. A másik falba
pedig gardrób volt be építve. Kíváncsiságból kinyitottam, és nagy meglepetésemre teli volt
ruhákkal, cipőkkel, és kiegészítőkkel. Pedig tavaly üresen porosodtak a polcok. Az öltözőből nyílt
egy másik ajtó ahol a fürdőszoba volt. Gyönyörű márvány volt az egész, sarok káddal.
Be állítottam a telefonomat, hogy este hétre csörögjön, és lefeküdtem a kanapéra. Még le sem ért a
fejem, de már álomba voltam. Álmomba bejutottam a főiskolába, és azon fáradoztam, hogy az
egyik ügynökség felvegyen, de nagyon nehéz volt, mert mindegyikük talált bennem millió egy
hibát, és senkinek sem kellettem, majd végül az iskola is kirúgott. Felpattantak a szemeim. A
telefonom után nyúltam, és megnéztem az időt. Hat óra ötvenöt perc volt, így kikapcsoltam , az
ébresztőt, és elindultam fürödni. Fürdés után felöltöztem és leültem a fésülködős asztal elé.
Felkapcsoltam a kislámpákat, és halványan ki sminkeltem magamat. A hajammal nem csináltam
semmi különöset, csak eltűztem a frufrumat. Elpakoltam a dolgaimat, bezártam az öltöző ajtaját, és
kisétáltam az iskola elé. A lányok már kint vártak. Mind a ketten a megszokottnál csinosabbak
voltak, és kisebbségi komplexusom lett a fekete cső nadrágba egy bundás pulcsiba, és a régi torna
cipőmbe.
- Szia! Indulhatunk?
- Ejha!! Úgy tudtam, hogy koncertre megyünk nem pedig divatbemutatóra. Miért nem mondtátok,
hogy így ki lesztek öltözve? - mind a két lány testhez álló fekete ruhát viselt, mintha egy elegáns
étterembe mennének vacsorázni.
- Te se nézel ki nálunk rosszabbul szóval csöndbe legyél. - felhorkantam. - Ja, és koncert előtt ezt
meg kell enned, anyu a lelkemre kötötte, hogy ezt meg kell etetnem veled. Kimchi leves, és még
forró. - Sara egy dobozt szedett elő a táskájából, és felnyitotta a tetejét. Mikor megéreztem az illatát
akkor vettem csak észre, hogy mennyire éhes vagyok.
- De már fogat mostam. - nyafogtam.
- Van nálunk rágó, szóval tessék egyél. - oda adta a kezembe az edényt és az evőpálcikákat. Nem
nagyon kérettem magamat, mert úgy tömtem magamba a forró levest, hogy éreztem ahogy végig
égeti az egész nyelőcsövemet. Annyira éhes voltam, hogy nem érdekeltek a járó kelők akik
megbámultak.
- Hya! Egyél lassabban, mert rosszul fogsz lenni. Van még annyi időnk. - ügyet sem vetve Katy
megjegyzésére, ugyan úgy ettem tovább. Majd az edény alján maradt levet ki ittam az utolsó
cseppig. Vettem egy nagy levegőt és elégedetten elmosolyodtam. A két barátnőm döbbenten meredt
rám.
- Sara! Mond meg anyudnak, hogy nagyon finom volt. - azzal vissza adtam neki az üres dobozt.
Még mindig le voltak sokkolódva, de azért vissza vette a dobozkát, és elrakta a táskájába.
- Te aztán tudsz enni. Ennek meg lesz a böjtje, mert tuti, hogy rosszul leszel. Na de most már
menjünk a buszhoz.
- Jó menjünk, de előtte adj légyszi egy rágót.
Éppen, hogy elértük a Gangnamba menő buszt, ami zsúfolva volt tinikkel, akik úgy szint a
koncertre mentek, mert mindegyikük kezébe ott volt az Infinite tábla, és a kedvenc csapattagjuk
képe vagy neve szerepelt rajta. Katynek igaza volt, mert tényleg elkezdtem émelyegni, és a
gyomrom is liftezett. Alig vártam, hogy le szállhassunk a buszról. Mikor megállt a busz mindenkit
félre lökve leszaladtam, mert úgy éreztem, hogy megfulladok, és menten elhányom magamat.
- Lám-lám csak nem igazunk volt Saraval, hogy rosszul leszel?
- Hagyatok békén. Nem vagyok rosszul, csak túl sokan voltak fönn a buszon, és nem bírom a
tömeget. - mindketten elnevették magukat.
- Ha nem bírod a tömeget akkor van egy rossz hírem. Nem lehetsz énekes.
- Jól van. Talán kicsit gyorsan ettem. Igazatok volt.
Átkaroltuk egymást, és így mentünk a stadion fele. Hatalmas tömeg állt kint, és mindegyikük
sikított, és esze veszettül őrjöngtek. Egy pillanatra el ábrándoztam, hogy ezek az emberek az én
rajongóim,és az én nevemet kiabálják, és azt várják, hogy végig sétáljak közöttük, és autogramokat
osztogassak.
- Gyertek álljunk sorba, hogy véletlen se foglalják el a helyünket. - rángatott minket Katy. Kint
kaptunk a jegyszedőtől egy neon rózsaszínű karszalagot, amire feketén rá volt írva, hogy Infinite, és
az aznapi dátum is szerepelt rajta. Kilenc előtt öt percre rá már bent is voltunk a hatalmas stadionba.
Több száz ember elfért, és mi a színpad előtt kapunk helyet. Persze sokkal rosszabbul lettem mint
voltam, és a növekedő tömeg nem segített a helyzetemen.
- Csajok! Ki kell mennem a mosdóba.
- De hát mindjárt kezdődik a koncert.
- Muszáj, mert ennek nem lesz jó vége.
- Akkor ki kísérlek. - ajánlotta Katy.
- Nem kell. Ahogy jobban leszek vissza jövök, és ti addig minden egyes részletet kamerázzatok.
Oké?
- De hát...
- Semmi de hát. Kimegyek a mosdóba, össze szedem magamat és vissza jövök. - azzal
megfordultam, átvergődtem a tömegen és az első ajtón berontottam amit megláttam. Egy hosszú
folyosó tárult elém, és sehol sem láttam a WC feliratot, ezért reméltem, hogy legalább a friss
levegőre kijutok időbe. Különböző ajtók mellett sétáltam el, miközben egyre jobban émelyegtem,
de csak mentem tovább. A folyosó két felé ágazódott. El lehetett menni jobbra, vagy tovább
egyenesen. A rajongók hangját egyre tompábban hallottam. El akartam fordulni jobbra, de folyosó
végén lévő ajtón megpillantottam az EXIT feliratot, így össze szedtem a maradék erőmet, és
kirontottam az ajtón. Úgy kapkodtam a friss levegőt, mint aki menten megfullad. Amint kicsit
jobban lettem akkor körülnéztem, és egy szűk kihalt, elhagyatott utcán találtam magam. A furcsa az
volt az egészben,hogy egy fekete sötétített üvegű Hyundai kisbusz állt az ajtótól nem messze,és
akkor hirtelen le esett, hogy hol vagyok. A sztárok ezt a hátsó ajtót használják, hogy a rajongók ne
támadják le őket, de a koncert végén a fő bejáratnál távoznak. Úgy éreztem, hogy kicsit csillapodik
a hányingerem, de nem mertem vissza menni,mert tudtam, hogy amíg nem hányok, addig nincs
semmi sem rendben, így elhatároztam, hogy meghánytatom magamat, pedig még a gondolattól is
megborzongtam, de nem volt más választásom. Jóval arrébb mentem az ajtótól, vettem egy nagy
levegőt, és már készültem, hogy lenyúljak, de ekkor hirtelen valaki elkapott hátulról.
- Ne mozogj! - súgta a fülembe az idegen hang. Amennyire meg tudtam ítélni, úgy hallottam hogy
férfi az illető.
- Mi az hogy ne mozogjak?! Azonnal engedj el te perverz állat, különben sikítani fogok.
- Kérlek ne! L vagyok az Infinite-ből, és pár lány zaklat engem. Légyszi szép lassan hátráljunk a
bejárati ajtóig, úgy hogy ne vegyenek engem észre. Ott elengedlek, és ha kell még autogramot is
adok.
- Aha! Örvendek L. Én Britney vagyok. Nincs kedvünk lenyomni egy közös koncertet? - éreztem
hogy az idegen felnevet, és hogy a lehelete megcsiklandozza a nyakamat. Elkezdett hátra fele húzni.
- Nem könnyítenéd meg a dolgomat? Lépkedj hátra fele.
- Azt elfelejtheted. Azonnal engedj el te faragatlan tuskó, különben esküszöm, hogy megpofozlak!!-
az illető még erősebben megszorította a karjaimat, és mikor oda értünk az ajtóhoz, egy könnyebb
mozdulattal be rúgta. Mikor be értünk akkor elengedett, és lendületből megfordultam, hogy
megpofozom, de gyorsabb volt nálam. Elkapta a kezemet, és szorosan oda tolt a falhoz. A
lélegzetem hirtelen elállt, és döbbenten néztem L-re. Tényleg ő volt az. Nem hazudott az utcán.
Centik választották el csak az arcunkat. Nagyon furcsa érzés fogott el. Ez nem olyan rosszul lét volt
mint ami miatt kijöttem. Ez teljesen más volt. Ahogy belenéztem a szemébe, a szívem hirtelen
elkezdett kalimpálni, és levegőt sem kaptam normálisan a gyomrom szabályosan össze szűkült.
Nem értettem, hogy mi történik velem. Halványan elmosolyodott.
- Én is örvendek Britney. Bevallom az újságokban, és a tv-ben csinosabbnak látszol, de hát a retus
ma már mindent megold. - le akartam rázni a kezét az enyémről, de nem engedte.
- Engedj el!
- Te megakartad hánytatni magadat az utcán? - legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, de
próbáltam nem mutatni, hogy mennyire zavarba vagyok.
- Semmi közöd hozzá.
- Eléggé sápadt vagy. Rosszul vagy? - ugyan dehogy, csak az a hobbim, hogy az utcán hánytassam
magamat.
- Jól vagyok. - de amint kimondtam a gyomrom ugrott egy nagyot és elkezdtem öklendezni. L
elkapta a másik kezem és elkezdett magával vonszolni. Benyitott az egyik ajtón, ami történetesen
egy WC volt. Berohantam az egyik fülkébe, és elkezdtem hányni. Mikor végeztem kimentem a
fülkéből azzal a reménnyel, hogy L már elment, és nem hallgatta végig az öklendezéseimet, de
minden reményem elszállt mikor megpillantottam, hogy ott áll az ajtó félfának támaszkodva, fekete
csőnadrágba, fehér ingbe, ami a nadrágba volt lazán betűrve, és barna haja rendetlenül állt
kifejezéstelen arcán.
Oda mentem a csaphoz, és megmostam az arcomat.
- Na most már elhiszem hogy jól vagy. Tessék itt egy rágó, még jól jöhet. - jegyezte meg gúnyosan.
Le rakta a csaphoz, és ismét elmosolyodott. - Gondolom a holnapi újságok teli lesznek azzal, hogy
L segített meghánytatni egy rajongóját – fellobbant bennem a düh.
- Ezt hogy érted?
- Ne mond, hogy nem az lesz az első miután kimész innen, hogy szétkürtölöd mindenkinek, azt
hogy mi történt veled. - gúnyosan elmosolyodtam.
- Pedig nem állt szándékomba. - L kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Nem hiszek neked. Mindegyik rajongó alig várja, hogy az ilyet szétkürtölhesse ország világnak.
- Nem vagyok a rajongód. - mondtam egyhangúan.
- Aha. Látom. - mutatott a kezemre, ahol ki rikított a neon rózsaszín karszalag.
- A barátnőimtől kaptam a jegyet, és eljöttem velük, de nem vagyok a rajongód.
- Hát akkor nincs mitől tartanom, hogy ebből pletyka lesz, mert ha ez nem olyan nagy szám akkor
még a barátnőidnek sem meséled el gondolom. Vagy rosszul gondolom?
- Jól gondolod. Nem mondok nekik semmit. - pedig ha nem is ország világnak, de Saranak és
Katynek igenis el akartam mesélni, de a büszkeségem többet ért. L ismét elmosolyodott, és a
gyomrom automatikusan összeszűkült.
- Akkor nem is húzom tovább az időt, mert a barátnőid, és a többi háromszáz rajongó várnak rám. -
azzal megfordult, és faképnél hagyott. Tiszta szívemből reméltem, hogy soha többet nem fogok
találkozni vele. Annyira fel húzott ez a nagyképű viselkedése, hogy legszívesebben utána mentem
volna, és jól felpofoztam volna. Megmostam még egyszer az arcomat, hogy lenyugodjak, és
durcásan bekaptam a rágót amit a csapnál hagyott. Majd vissza indultam a stadionba, de a lámpák
már le voltak kapcsolva, és csak a színpad volt kivilágítva, majd az a fény is elhalványult, és lézer
fény váltotta fel, ezért kicsit nehezebben tudtam megtalálni a csajokat. Megszólalt egy zene, és két
alak jelent meg a színpadon. Nagy őrjöngés és taps vihar keletkezett. Hirtelen megláttam Sara fejét,
és oda furakodtam melléjük.
- Jobban vagy? - ordította Sara. Habár a hangját nem hallottam, csak a szájáról olvastam le, hogy
mit kérdez. Bólintottam. Mind a ketten a színpadon lévő két alakra meredtünk. Az egyik Dong Woo
a másik pedig Hoya volt. Az Infinite rapperjei. Skrillex egyik zenéjére kezdtek el táncolni. Nem is
akár hogy. Jó volt nézni őket, ahogy egyszerre mozognak a zenére. Olyan közel voltak hozzánk,
hogy szinte már majdnem megérinthettük őket. A zene elhalkult, és a két fiú integetve üdvözölt
mindenkit, majd minden elsötétült egy fél percre, és utána felkapcsolódott négy lámpa, és a két
rapper mellett másik öt alakot pillantottunk meg, akik úgyszintén integetve és mosolyogva
üdvözöltek minket. A hét tag közül akaratom ellenére is kiszúrtam L-t, aki már másik ruhában volt.
Mindegyik tag hasonló fehér zakót és fekete farmert viseltek.
- Sziasztok! Örülünk, hogy eljöttetek, és remélem, hogy élvezni fogjátok a koncertet. - mondta Sung
Gyu az Infinite leader-je (legidősebb tag, és csapat vezető). A sikítás és tapsolás meg kétszereződött,
pedig azt hittem, hogy ennél hangosabbak nem is lehetnek. - Akkor kezdjük is! - az első számuk a
Before the dawn volt, és még másik nyolc számot énekeltek el. Az utolsó számuk a Cover girl volt,
és ez a szám alatt, a tagok lekezeltek egy-két rajongóval, amiben Katy részesülhetett, mert Woo
Hyun az egyik leghelyesebb tag pont elkapta a kezét és jól megszorította. Katy majd elszállt a
boldogságtól, Sara pedig egy pillanatig el csüggedt, de aztán boldogabb lett mint valaha, mert a
kezében lévő kamerát Sung Gyu kivette és le kamerázta vele saját magát,és a tagokat, majd vissza
adta Saranak. Többször azt hittem, hogy L-el találkozik a tekintetünk, és ilyenkor gyors
elfordítottam a fejemet. Majd rájöttem, hogy kit érdekel, hogy rám nézett-e vagy sem? Miért legyek
zavarba? Ha választanom kéne a tagok közül akkor ő lenne az utolsó akit választanék.
- Köszönjük, hogy eljöttetek, és hogy a rajongóink vagytok. Szeretünk titeket!!! Sziasztok!! -
mondta Sung Jung a csapa maknae-je (legfiatalabb tag). Azzal ismét lekapcsolták a lámpákat egy
percre, majd az egész stadionba reflektorok kapcsolódtak fel. A srácok ez idő alatt le mentek a
színpadról, és mi is elindultunk kifele. Kellett vagy tíz perc mire ki értünk, mert mindenki egyszerre
akart kimenni a nem túl széles bejárati ajtón. Mikor kiértünk jó nagyot szippantottam a hideg esti
levegőből.
- Aigoo! Ez az est ennél tökéletesebb már ne mis lehetne. - mondta fülig érő szájjal Katy.
- Nekem mondod? Sung Gyu elvette tőlem a kamerát és le kamerázta vele saját magát, és a tagokat
is.
- Azért én egy kicsit bánom, hogy L nem jött a közelünkbe. - mondta csalódottan Katy.
- Igen az tényleg elég kár, de esküszöm, hogy néha olyan volt mintha konkrétan ránk nézett volna. -
mondta elgondolkodva Sara – Mondjuk ezt már szerintem be képzeltem.
- Szerintem is. - nevette el magát Katy. - Amúgy neked hogy tetszett a koncert Naomi? Jobban
vagy?
- Igen. Sokkal jobban vagyok. Nekem is tetszett, és nagyon jó volt élőbe látni őket. - hirtelen L arca
villant be, és hogy milyen közel volt az enyémhez. Gyorsan elhessegettem a gondolataimat.
- Akkor jó. Lényeg, hogy mindannyian élveztük, de nekem mennem kell, mert anyának azt
mondtam, hogy tizenegyre legyen a buszmegállóba. Hétfőn majd találkozunk, és Naomi akkor majd
elmeséled, hogy milyen a nagybátyád. Sziasztok!
- Szia! - köszöntünk neki.
- Anya is nem sokára jön. Én is azt mondtam neki hogy tizenegyre legyen a stadion előtt. Még van
tíz percünk. - abban a tíz percben a koncert élményeinket megosztottuk egymással, és még haza fele
is ezt beszéltük. Persze az L-el való találkozásomról hallgattam. Jenny, Sara anyukája türelmesen
végig hallgatta amint mi lányok mindegyik fiút külön kielemeztük.
- A lényeg hogy nem volt unalmas a koncert csajok. - mondta nevetve. Jenny az a tipikus amerikai
anyuka. Nagyon laza, és divatos. Barna hajában szőke melír csíkok vannak, és kék szemeit mindig
fekete szemceruzával kiemeli.
Háromnegyed tizenkettőre haza is értem. A kocsiban megköszöntem a finom levest, és hogy haza
hoztak. Majd kiszálltam, és bementem a jég hideg lakásba. Még a leheletem is látszódott. A lehető
leggyorsabban letusoltam, és belebújtam az ágyamba. Lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam
aludni, de reménytelen volt. Most nem a félelmem miatt nem bírtam aludni. Az ok amiért nem jött
álom a szememre az nem mi? Hanem Ki? volt. Ahogy lehunytam a szemeimet L arca tolakodott be
a fejembe, ahogy nézett, ahogy elmosolyodott. A szívem megint ki akart törni a helyéről, és a
gyomrom is bukfencezett össze-vissza. Egyszerűen nem értettem, hogy mi ez az érzés. Talán beteg
leszek? L megbetegített? Annyit agyaltam ezen, hogy egyszer csak elnyomott az álom.
Reggel kilencig fel sem keltem, majd kelletlenül kikószálódtam az ágyból, hogy időbe elkészüljek
mielőtt jönne a nagybátyám. Felöltöztem, és elcsatoltam a hajamat, majd elkezdtem reggelizni.
Evés közben halottam, hogy kopogtatnak az ajtón, és egy férfi lépett be rajta. Majdnem a torkomon
akadt a fala mikor megláttam. Nem azért mert olyan csúnya volt, épp az ellenkezője. Korából
minimum öt évet letagadhatna. A legmodernebb ruhák voltak rajta. Bőrdzseki, és alatta kockás inget
viselt, amit fekete csőnadrágjába tűrt be, de ami igazán le sokkolt az a fekete convers cipője volt.
Úgy nézett ki mintha egy rakás tinivel élne együtt. Az arca kimondottan barátságos, és ezen kívül
nagyon jóképű. Egyszerűen hihetetlen volt elképzelnem, hogy ez az ember aki előttem állt az
apukám öccse. Valahonnan nagyon ismerős volt az arca, és nem azért mert hasonlított apára mert
egyáltalán nem hasonlítottak, de tudtam, hogy láttam már őt valahol.
- Szia Naomi. Lee Young Ho vagyok a nagybátyád. - üdvözölt mosolyogva. Gyors felpattantam, és
a koreai hagyományhoz híven meghajoltam egy pillanatra.
- Nagyon örvendek.
- Egyél csak nyugodtan, nem akartalak megzavarni.
- Nem zavart meg, mert már éppen befejeztem. - barátságosan elmosolyodott, és ettől a mosolytól
mindig bátorságot kapok a mai napig.
- Nem kell magáznod. Nyugodtan tegezzél, az idő elteltével, majd hozzá fogsz szokni.
- Rendben, akkor hozom is a dolgaimat. - kivittem a bőröndjeimet és bepakoltunk a házunk előtt
parkoló fekete BMW-be. Young Ho megengedte, hogy elvigyem a számítógépemet is. Azt mondta,
hogy majd küld valakit aki elhozza.
Fájó szívvel vissza néztem a kis kocka palatetős házunkra, és ha bár nem volt luxus lakosztály attól
függetlenül a szívemhez nőtt. Búcsúzóul körülnéztem, majd vettem egy nagy levegőt és beszálltam
a kocsiba. Nem csak kívülről volt szép, gyönyörű fekete bőr ülések voltak,és különböző képernyők,
rádiók voltak a műszerfalba építve. Mikor elindultunk, nem lehetett hallani a motor hangját.
- Kérdezhetek valamit? - mondtam
- Egész nyugodtan.
- Mi már találkoztunk valahol? - egyszerűen nagyon piszkálta a fantáziámat, hogy nem ugrik be,
honnan ilyen ismerős. Halványan elmosolyodott.
- Nem. Nem hiszem.
- Akkor láthattalak tv-ben, vagy az interneten, vagy valahol máshol? - még jobban elmosolyodott.
- Az már valószínűbb. - ezzel nem mondott nekem semmit.
- Nem segítenél egy kicsit? - faggattam, mire ő felnevetett.
- Hát jó. Azt hittem, hogy kitalálod, de akkor elmesélek neked mindent. Apukád, és anyukád nem
igen meséltek rólam, vagy ha meséltek is a nevemet nem hangoztatták. Nem azért nem találkoztunk
mert elfoglalt vagyok, habár tényleg kevés időm van, de ha akartam volna el tudtam volna intézni,
hogy találkozhassunk. A lényeg, hogy azért nem jártunk össze mert a szüleid megkértek, hogy ők
hadd ne keveredjenek bele ebbe, és én ezt maximálisan elfogadtam, hogy normális életet akarnak
élni, riporterek, és lesifotósok nélkül. Ezért nem találkoztunk még soha, és ezért van az, hogy
apuddal órákon keresztül beszélgetünk telefonon, pedig amennyit beszélünk az idő alatt kétszer
megjárhattuk volna egymást. - itt abba hagyta a történetet, hogy megemészthessem a halottakat, és
mikor feldolgoztam elkezdtem kérdezősködni, mert még mindig nem volt tiszt minden.
- Akkor te egy híresség vagy?
- Mondhatjuk
- Énekes? - mindig is utáltam a találós kérdéseket.
- Nem igazán. Egy menedzser vagyok, de énekes is, és a legtöbb zenét én komponálom a
bandámnak. - hirtelen meghűlt bennem a vér. A nagybátyám egy híres banda menedzsere?
- Melyik banda menedzsere vagy? - ismét elmosolyodott.
- Az Infinite-é. - a szívem hirtelen megállt majd elkezdett vágtatni, és azt hittem hogy kifogja törni a
bordáimat. Ez hogy történhet? Nem akartam hinni annak amit hallottam. A kezem jég hideg lett, és
elkezdett remegni, hogy miért? Az oka egyetlen egy személy volt, aki furcsa hatással volt az összes
sejtemre, ez nem más mint L.
A BMW Seocho negyedben a Han folyó déli részén, egy hatalmas három emeletes háznál állt meg,
aminek a második emelet szinte csupa üveg volt. A ház alakja inkább egy szabálytalan kockára
emlékeztet, de ha valaki ránéz akkor egyből rá jön, hogy itt nem szegények laknak. Az udvar teli
van szökőkutakkal, és virágágyásokkal a fű pedig gyönyörű szép zöld. Elektromos kovácsolt
vaskapu van, ami gombnyomásra nyitódik, és térköves út visz el a garázsig, ami előtt megálltunk
- Megékeztünk. - mondta Young Ho, majd kiszállt. Tudtam,hogy amint kiszállok a kocsiból az előző
életemet hátra hagyom, és egy új életet kezdek el. Egy olyan életet ami nem hétköznapi. Mikor már
úgy éreztem,hogy össze szedtem magamat akkor, vettem egy nagy levegőt és kiszálltam a kocsiból.

1.rész

Vannak váratlan meglepetések

Az órám fél hétkor csörgött, és szokásomhoz híven vissza aludtam egy öt percre. Azután nagy
erőfeszítéssel felkeltem, és kihúztam a függönyömet, hogy be világítson a reggeli nap fénye.
Mindig boldogság töltött el ha a kicsi szobám ablakából kinézhettem, és lent megpillanthattam a
kora reggel induló munkásokat a piacra menő árusokat, akik állandóan mosolyogva üdvözölték
egymást. Ilyenkor az jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy egy ember gazdag vagy szegény,
az számít, hogy hogyan tud viszonyulni a társához, hogy mennyire barátságos velük. Mikor már
kezdtem érezni, hogy zsibbad a lábam az álldogálástól, oda mentem a számítógéphez és
bekapcsoltam. Amíg betöltött a nem túl épp állapotban lévő gép, addig felöltöztem, és be pakoltam
a táskámba. Hirtelen megborzongtam a gondolattól, hogy idén komolyabban kell vennem az iskolát,
különben nem fog sikerülni az érettségi, és nem vesznek fel egy főiskolára sem. Gyorsan el
hessegettem a fejemben úszkáló rémképet, és le huppantam a monitor elé. Facebookon már írtak is
nekem a barátnőim, Katy és Sara. Hat éve költöztek Szöulba a családjaikkal, és már négy éve
megvan nekik az állampolgárságuk. Az okát nem tudom, hogy miért jöttek el Los Angelesből, de ők
sem bánták meg, születésük óta elválaszthatatlanok, mivel az anyukáik testvérek. Mikor elsőnek
megpillantottuk egymást az osztályba már akkor tudtuk, hogy szoros barátság lesz köztünk.
Mikor elolvastam az üzeneteiket, majdnem sikítási roham tört rám, de le kellett tapasztani a
számat, mert az alattunk lakó családból az anyuka már nem egyszer jött föl hozzánk panaszt tenni
az ilyen kitöréseimről, de hát mit tehettem volna? Tini vagyok aki minden kisebb hírnél, vagy
pletykánál képes sikítozni, de ezt csak itthon mertem megtenni, a suliban vagy más nyilvánossági
helyen tudtam tartani magamat.
Az állt mind a két levélben, hogy szereztek Infinite koncertre jegyeket, ami jövőhét pénteken lesz.
Az Infinite a K-POP ( korea pop) majdnem leghíresebb bandája, és minden K-POP-ért rajongó
lányoknak ezek a fiúk az álmaik. Éppenséggel én nem voltam úgy oda ezért a bandáért, de
természetesen elfogattam a jegyeket, mivel elvégre ők is beletartoznak a K-POP-ba, és nekik is
vannak jó zenéik amiket rendszeresen hallgatok mint például a Be mine ami a telefonom
csengőhangja, és már az a tudat is inspirált, hogy pár lányt féltékennyé tehetek ezzel az iskolába.
Megköszöntem a lányoknak, hogy nekem is szereztek jegyet, és fájó szível kijelentkeztem és
kikapcsoltam a gépet. Mielőtt ki sétáltam volna a szobából azért még egy gyors pillantást vetettem a
tükörbe, sötét barna szememet fekete dús szempillák vették körül, és fekete göndör hajam szanaszét
állt, gyorsan a helyére raktam egy két tincset, és kisétáltam a nappaliba. Anya már a konyhába
készítette az ebédes edényeket különböző ínyencségekkel, és a reggeli már tálalva volt. Apa fel alá
szaladgált pizsamába, mert nem tudta, hogy hova rakta le a szemüvegét, Lee Kwan pedig
szokásosan az asztalnál térdelt és nagy buzgósággal írta a háziját. Ledobtam a földre a táskámat, és
letérdeltem az öcsém elé.
- Miért mindig reggel szenvedsz az iskolai feladataiddal? - Lee Kwan bosszúsan nézett rám.
- Ne érdekeljen, inkább reggelizzél és menj a buszhoz, mert megint le fogod késni. - már
megszoktam, hogy reggelente ilyen csípős hangulata van, de ennek ellenére szerettem piszkálni.
Gyors bekaptam pár sushi tekercset, és már indultam is volna, ha apa addigra meg találja a
szemüvegét.
- Jajj apa hagyjad már a szemüveged, mert így el fogsz késni a munkahelyedről. Majd ha hazaérek
akkor én megkeresem.
- Aranyos vagy drágám, de nem kell féltened az állásomat, mert ma nem megyek dolgozni. - Lee
Kwannal összenéztünk és kérdően néztünk vissza apára, aki elmosolyodott látva a döbbent
arcunkat. - Van egy kis elintézni valóm. Semmi komoly, szóval ne vágjatok ilyen döbbent arcot. -
oda ment hozzánk és egy puszit adott a homlokainkra. - Nyomás Naomi, neked viszont muszáj
menni iskolába, és ha lehetséges ne haljak rád több panaszt, ha teheted akkor fékezd a szádat
órákon. - mondta még mindig mosolyogva. Apa és anya mindig olyan jókedvűek, hogy rám is
átragadt ez a tulajdonság. Apa magas jó erőben lévő ember és az a fajta aki szívesen elviszi
gyerekeit horgászni ha épp nem kell dolgozni. A harmincnyolcadik életévében jár. Anya pedig
karcsú és kicsit be esett arcú, nagyon határozott jellegű, még apa sem mert vele szembe szállni,
azonban szívesen segít másokon. Ő egy évvel fiatalabb apánál.
- Apádnak igaza van Naomi.Nem szeretnénk újabb telefonhívást kapni a tanárodtól. Megértetted? -
anya mindig megdorgált ha panaszt hallott rám, de apa utána rögtön vissza vágott azzal hogy ő sem
volt különb ennyi idősen, és ilyenkor anya nagy felháborodottan közölte apával, hogy azért mert a
szüleit nem érdekelték, hogy mit csinál.
- Igen értettem. - mondtam tetetett komolysággal. Anya oda jött adott egy puszit az arcomra, és a
kezembe adta az ebédes edényt.
- Tessék. A kedvencedet csináltam, és most menj, mielőtt tényleg le késed a buszt.
- Rendben. Már itt sem vagyok. - azzal felvettem a kinti cipőmet, és kisétáltam. Jó nagyot
szippantottam a reggeli levegőbe, és úgy éreztem, hogy maximálisan fel vagyok töltődve, és
gondolataimba merülve elindultam a buszmegálló fele. Szöul egyik szegény negyedében éltünk,
ahol kocka, pala tetős házak vannak, amik maximum két emeletesek. Mi is egy ilyen kis házban
éltünk,és egy undok savanyú család lakott alattunk. Általában ha esett az eső akkor be ázott a tető,
de nem tehettünk mást, ezt kellett el fogadnunk. Apa a minimálbér alatt keresett, egy étterembe
felszolgálóként, anya pedig takarítónő volt Szöul jól menőbb negyedében, mint például Gangnam,
vagy Seocho. A házat vagy már tíz éve vettük, és még mindig fizettük a hiteleit. Minden második
ház valamilyen üzlet volt, akiknek a tulajdonosai színes plakátokkal dekorálták ki boltjaikat, és ez a
bolt áradat elért egészen a negyed végéig, ahol a buszmegálló volt, ha végig megy az ember ezeken
az utcákon akkor mindenféle szagot és illatot érez, mint például az egyik üzletből hal szag árad
kifele a másikból meg friss kenyér illata, emellett nem szégyenlik kiönteni az utcára az undorító
büdös mosogató, vagy rosszabbik esetben más vizet. Mikor oda értem, a buszmegállóhoz, csak én
voltam ott, és felmerült bennem az az érzés, hogy már megint sikeresen le késtem a buszt, de
megkönnyebbültem mikor pár percre rá elkezdtek szállingózni a diákok minden irányból a
buszmegállóba. Nagyon ritkán buszoztam, általában biciklivel mentem minden fele, csak az volt a
baj, hogy le szakad a biciklimnek a lánca és kilyukadt a gumija. A nagyobb baj az volt, hogy nem
volt rá pénzünk, hogy megcsináltassuk, így alkalmazkodnom kellett a buszhoz, amit nagyon nem
szerettem, mert nem várt rám, ha netán el aludtam, vagy ha elnéztem az időt, és volt már olyan is
hogy megálltam beszélgetni a buszmegállóba menet, és nem figyeltem az órát. Ilyenkor persze vagy
megvártam a következő buszt, ami két óra múlva jött, vagy meg edzettem a lábaimat, és futottam a
metróig és onnan át egy másik buszra ami ismét a késéshez vezetett, de még mindig jobban jártam
ezzel mint hogy két órát csússzak a suliból.
Felszálltam a negyed nyolcas buszra, és elfoglaltam egy ablak melletti helyet. Útközben, felmerült
bennem a tovább tanulás. Egy művészeti gimnáziumba vagyok, ahol a modern zene, tánc, színészet,
és művészet kap nagy előnyt. Ez az iskola esélyt ad azoknak akik hírességé szeretnének válni, és
nekem ez volt minden álmom, hogy egy híres énekes és táncos lehessek. Az iskolát Shinwa
gimnáziumnak hívják. Persze ez az iskola kevés ahhoz, hogy celeb lehessen bárki, mert ugyanúgy
vannak érettségi tantárgyak is, és ugyan annyit kell tanulni min egy másik gimiben, de mégis egy jó
kezdést ad az ember életpályájához. Fél évkor lesz egy verseny, a végzős diákok között, és aki
megnyeri az ösztöndíjjal felveszik a Kirin művészeti főiskolára, és ha van olyan aki be kerül ebbe a
főiskolába akkor annak biztos sikere lesz a jövőben. A Dream High sorozat is abban a főiskolában
játszódott. Természetesen az a célom, hogy benevezzek, a félévi versenyre, és hogy megnyerjem.
Mikor megérkeztünk, csak úgy ömlöttek le a buszról az emberek, így nem is kellett nagyon
tolakodnom, hagytam, hogy magával vigyen az áradat. Mire nagy nehezen sikerült leérnem és
kikeverednem a tömegből addigra el is ment körülbelül öt perc, ránéztem az órámra, és hét óra
ötvenöt percet mutatott, az az késésbe voltam, és a már jól ismert reggeli sprintemet nem
hagyhattam ki. Az iskola a megállótól tíz percre lehetett, de akkor gyorsan kellett gyalogolni.
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem rohanni. Egyik üzletet hagytam el a másik után. Ezek persze
teljesen más fajta üzletek mint mi nálunk. Ez már a gazdagabb negyedhez számít, ahol hatalmas
felhőkarcolók, és luxus szállodák vannak. Az egyik zebránál kénytelen voltam megállni mert a
lámpa pirosra váltott, és közben azon gondolkodtam hogy milyen mesét fogok be adni Jin Kil Kang
tanár úrnak, de a baj az volt, hogy amik eszembe jutottak azokat már mind felhasználtam egyszer.
Tehát rögtönöznöm kellett, ugyanis nem fogadta el ha azt mondtam, hogy a busz miatt van a
késésem, mert ilyenkor azt mondta, hogy kelljek fel korábban és menjek a korábbi busszal. Amint
átváltott a lámpa ismét rohanásnak eredtem. Megkönnyebbülten láttam meg iskolánk tetejét, és már
tudtam, hogy nincs sok hátra. Bekanyarodtam egy kisebb utcába, utána át egy szélesebbe, és szinte
már tárt karokkal várt engem. Nagyon modern gimi, nincs tizennyolc éve, hogy felépült. A
legmodernebb felszerelésekkel rendelkezik. Hatalmas vörös téglás épület, amelynek bejárata
fotocellás ajtóval működik,és hatalmas nagy üveg ablakai vannak, az iskola körül gyönyörű szép
gyep, és kert van. Az épület U alakban van tervezve, és körül fog egy hatalmas udvart, és egy
testnevelés pályát. Több mint hatszáz gyerek jár ide, és hálás vagyok a nagybátyámnak, aki fizeti
nekem ezt az iskolát különben a szüleim nem tudnák ezt állni anyagilag. Az a furcsa az egészben,
hogy még soha életemben nem láttam a nagybátyámat, mindig csak a szüleim mesélnek róla.
Állítólag hasonlít apára csak sokkalta fiatalosabb. Apa mindig tisztelettel beszél az ő dongsaengéről
(fiatalabb testvér), pedig ő az idősebb, és amit mindketten nagyon sajnálnak, hogy olyan sokat
kell dolgozni a nagybátyámnak, hogy nincs ideje találkozni velünk, pedig ő is itt és Szöulba
valahol, de van amikor órákon keresztül telefonálnak egymással.
Berontottam az épületbe, át a hatalmas kupola csarnokon, fel a márványlépcsőn a második emeleti
folyosón balra szaladtam tovább, és a jobb oldali 214-es ajtó előtt megálltam lihegve, amire ez volt
írva: 12/E Shi Ji Na tanárnő osztálya. Megigazítottam az egyenruhámat, és a hajamat. Vettem egy
nagy levegőt, és be nyitottam. A teremben néma csend lett, és mindenki rám szegezte a tekintetét.
Jin Kil Kang tanár úr kérdőn nézett felém Magas, pápaszemes, kerek hasú kopaszodó, tanár aki úgy
a negyvenes éveit járhatta. Az a pletyka járt az iskolába, hogy megcsalja a feleségét, és köztudott
tény volt hogy utált engem, mondjuk az érzés kölcsönös volt.
- Ahá, most már tudom, hogy miért volt nyugodt eddig ez a nap. Azt hittem, hogy talán-talán
lebetegedett a kisasszony,és nem fogjuk egymást kínozni a mai nap folyamán – mondta
gúnyolódva.
- Hát tanár úrnak nincs akkora szerencséje, mert makk egészséges vagyok. - az osztályban halk
kuncogás hallatszott amit egyesek köhögéssel álcáztak.
- Hmm. Látom ma is jó napja van. Na árulja csak el nekem hogy merre járt maga? - és most jött el
az a pillanat, hogy rögtönözzek. Legtöbbször amelyik ötlet elsőnek ugrott be azt szoktam kicsit
megformázva előadni.
- Tudja tanár úr, hihetetlen dolog történt velem, miközben az iskolába jöttem..., de inkább el e
mesélem mert úgy sem hinné el.
- Azért próbálja csak elmondani. Lehet, hogy mégis csak hinni fogok magának, habár ha olyan
történetet ad elő,amilyet a múlthéten akkor inkább most üljön le a helyére, és kíméljen meg minket
a maga bolond meséitől.
- Jaj, tanár úr! Hányszor fogja még azt az esetet fel hozni? Mellesleg ez nem egy légből kapott
mese. Tudja amikor leszálltam a buszról egy ahjumma (idős hölgy) megállított, mert nem tudta
merre van a kórház, és hát annyira megsajnáltam szegényt, hogy egy darabon elkísértem, és utána
még el is kellett neki magyarázni, hogy merre menjen tovább. Az ahjumma annyira meghatódott,
hogy ilyen kedves vagyok, hogy elhívott a legközelebbi cukrászdába egy gombóc fagyira, és olyan
kis édes ahjumma volt, hogy sajnáltam volna vissza utasítani. - néma csend volt az osztályba, és a
tanár kérdőn nézett rám, majd gúnyosan elmosolyodott, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
- Érdekes... ezt a történetet mintha már halottam volna. - amúgy nekem is ismerős volt, de nyilván
ezért ugrott be hirtelen. - Maga nem így gondolja?
- Hogy érti tanár úr, hogy ismerős? Persze hogy ismerem hisz ma reggel történ ez velem.
- Aha. Meg egy hónapja szeptemberben is. Ezt a történetet már elő adta nekem egyszer, csak akkor
kimchi levesre hívta meg magát az az ahjumma. - és belesétáltam a saját csapdámba. Most hogy így
mondta a tanár úr, így már nekem is le esett, hogy ezzel a történettel már próbálkoztam nála, és
innen volt mindkettőnknek ismerős. Elsőnek a lebuktam ábrázatot olvashatta le az arcomról, de
gyorsan észhez tértem a sokkból, és kitörtem magamból.
- Nem tehetek róla tanár úr!! Nem jegyezhetem fel az összes mesémet amit kitalálok. Van az úgy,
hogy az ember bele esik a saját vermébe.
- Naná, hogy van az úgy... itt az élő példa rá. Gratulálok Lee Naomi a szülei megkapják a harmadik
telefonhívásomat is. - nagyon mérges lettem. Pont most ígértem meg anyának, hogy nem lesz rám
több panasz ere meg tessék. - Üljön le a helyére. - nem volt más választásom, ez t a csatát
elvesztettem. Fogtam magam, és leültem Sara, és Katy közé. Sara megvetően csóválta a fejét, Katy
meg befogta a száját, hogy némítani tudja a vihogását, majd mikor már ez sem segített, akkor
ráborult a padra és úgy röhögött tovább. Sara csendesebb fajta lány, aki szeret hülyéskedni, de csak
korlátozottan. Soha nem húzna ujjat egy tanárral, minden órára fel van készülve. A kinézete az a
tipikus ártatlan lányokra hasonlít, nagyon szép lány, és tudja, hogy kell öltözködni. Katy nem
sorolható a csendes lányok közé, ha ő róla van szó akkor a hülyeség nála határtalan. Nem nagyon
szokott felkészülni az órákra akár csak én, de idén megfogattuk, hogy meg komolyodunk, és össze
szedjük magunkat. A kinézete egyedi, de akár csak Sara ő is gyönyörű.
- Nos akkor köszönjük ez a kis show műsort, de ha nem lenne gond folytatnám a matematika órát. -
a teremben hármas padok vannak, és a miénk volt az utolsó három pad, így azt hittem, hogy a
tanárnak nem tűnik fel,ha ráborulok a padra és az egész órát végig alszom. Az osztályunk is akár
csak az egész gimnázium felszerelt volt. A padok megfelelő magasságúak, a székek puha
kárpitosak, és van interaktív tábla is. Kényelmes, és világos, még télen se kell villanyt kapcsolni
annyi ablak van a terembe, és minden osztályban szereltek be külön rendszerű padlófűtést is.
Az óra végén a tanár be jelentette, hogy akik aludtak az órán azok holnap dolgozatot írnak az
anyagból. Előbb is le eshetett volna, hogy a tanárnak nyilván feltűnt, hogy csönd van az órán, így
megnézhette, hogy mit csinálok, vagy inkább mit nem csinálok.
- Te aztán tudod, hogy kell feldobni egy matek órát. - mondta Katy még mindig mosolyogva.
- Miért van az hogy mindegyik tanárral kijössz, de Jin Kil Kanggal valahogy nem szimpatizálsz? -
Sara már év eleje óta nyúzott ezzel a kérdéssel.
- Talán mert nem bírjuk egymást?
- Ez nem válasz.
- A te kérdésed meg nem kérdés. - Sara megforgatta a szemeit, nyugtázva, hogy ennek a
beszélgetésnek vége.
- Apropó. Naomi, ma kell elkérni a jelentkező lapokat, ha be szeretnél nevezni a félévi versenyre. -
váltott témát Katy.
- Mi?
- Az osztályfőnöktől kell kérned.
- Úgye ti is megpróbáljátok a versenyt? - valahogy éreztem, hogy barátnőim nem igen ujjongnak a
verseny miatt.
- Én nem. Nekem nem a Kirin művészeti főiskola az álmom. Én egy film rendezői fősuliba
szeretnék menni. - mondta Sara.
- És én sem igazán a zene és a tánc fele hajlok, hanem engem inkább a színészet vonz.
- Ahányan vagyunk annyi fele szakadunk. - mondtam keserűen, mert eléggé rosszul esett. Nem az
hogy ők nem akarnak abba a fősuliba jönni, hanem, hogy ez az utolsó évünk együtt, és utána vége.
Elválunk.
- Na ne drámázz itt nekem. Mi mindig együtt maradunk Nincs az az iskola ami közénk állhat. -
mondta Sara mosolyogva. - Értetted dongsaeng?
- Hey!! Nem vagyok a dongsaeng-etek! - kértem ki magamnak. Mivel hármunk közül én vagyok a
legfiatalabb, így rám ragadt a dongsaeng.
- De hogy nem. Te mindig is a mi kis dongsaeng-ünk maradsz. - mondta nevetve Katy.
- Csak hónapok választanak el minket.
- Konkrétan fél év kicsi szívem, és Katy meg közted több mint fél év van. Tehát az már elég sok,
így lazán bele esel abba hogy dongsaeng legyél, de ha csak napok lennének köztünk akkor is az
maradnál. - kénytelen voltam elmosolyodni. Ritka az ilyen hármas barátnő mint amilyenek mi
vagyunk. Úgy szeretjük egymást ahogy vagyunk.
A harmadik óra után úgy döntöttem , hogy megkeresem az osztályfőnökömet a jelentkező lap miatt,
de ahogy kiléptem az osztályból épp bele ütköztem a tanárnőbe.
- Oh, Naomi! Éppen téged kerestelek.
- Én meg magához indultam. - szélesen elmosolyodott. Nagyon fiatal, rövid fekete haja van, festi
magát, és mindig a legdivatosabb ruhákba jár, ő a legkedvesebb tanár akivel valaha találkoztam. Shi
Ji Na tartotta nekem az énekórákat is. Azt nagyon bántam, hogy a táncórákat nem ő tartotta, pedig
nagyon jó koreográfus.
- Hát akkor halljam miért akartál megkeresni engem?
- Azt mondták a többiek hogy a versenyre a jelentkező lapot magánál kell kérni. - tanárnő még
jobban elmosolyodott.
- Igen. Ez az egyik ok amiért megkerestelek. Itt is van nálam a jelentkezési lapod. Tessék, én a
fontosabb dolgokat ki töltöttem a szüleidnek, meg csak alá kell írniuk. - átvettem a lapot, és
szemügyre vettem. Tényleg minden figyelmesen ki volt töltve. - Figyelj Naomi! Ez a verseny nem
lesz piskóta. Park Junk Hye tanárnővel, csak a profiknak engedjük, hogy versenyezzenek. - Part
Junk Hye volt a tánc tanárom, aki nem igazán kedvelt engem, pedig vele még szájalni sem
szájaltam de komolyan. - Úgy döntöttünk a tanárnővel, hogy a versenyen vagy táncolnak a diákok,
vagy énekelnek. Nehéz lenne összehozni most mind a kettőt egyszerre, mert még az érettségire, is
fel kell készülnötök. Tehát te melyiket szeretnéd? Táncolnál vagy énekelnél inkább?
- Tanárnő melyiket javasolja? - ismét el mosolyodott, aztán egy percre elgondolkodott.
- Nyilván azt várod, hogy azt mondjam, hogy énekelj, mert akkor én készíthetlek fel, de hogy
őszinte legyek én inkább a táncot választanám, mert akkor száz-százalék, hogy megnyered, nem
azért mondom ezt mert nincs hangod, mert van nem is akármilyen, de lehet, hogy más túl énekel, de
olyan mozgása, ritmusérzéke nagyon kevés olyan embernek van mint neked. Ezért javaslom inkább
a táncot. Még egyszer mondom, hogy akkor is van esélyed ha énekelsz, de azt a tánc érzéket kéne
megmutatnod a zsűrinek és a tehetségkutatóknak ami benned van, mert akkor mindent vinnél.
- Értem. - ez tényleg elgondolkodtatott. Nem nagyon szerettem a tánctanáromat, és ezért tartottam
attól, hogy a táncot válasszam.
- Nézd. Természetesen, segíteni fogok neked, ha kell akkor külön táncórákat adok, de erre nem lesz
szükséged, mert meg tudod csinálni. Rendben?
- Rendben. Táncolni fogok. - és akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozok... - Mindent bele
adok. És megnyerem a versenyt.
- Erről van szó. Ne másért csináld, hanem magadért, és akkor minden rendben lesz. - nagy
elhatározás volt bennem, hogy megnyerem a verseny és be kerülök a Kirin művészeti főiskolába.
- Nem fog csalódni bennem tanárnő.
- Tudom. - annyira vártam már, hogy megmutassam a tehetségem azoknak a tanároknak akik
dönteni fognak a jövőmről. - Ez volt az egyik dolog amiért ide jöttem hozzád Naomi. Sejted-e hogy
mi a másik? - sanda gyanúm támadt.
- Tanárnő tetszett beszélni Jin Kil Kang tanár úrral? - elégedetten elmosolyodott, de a szeme
komoly maradt.
- Igen beszéltem vele, és nincs megelégedve veled. Azt mondta, hogy ismét fel fogja hívni a
szüleidet, és el panaszolja, hogy milyen szoktál lenni az ő óráin.
- Igen tudom. Ezt már nekem is mondta.
- Azt is tudod, hogy három telefonhívás után szaktanári figyelmeztetőt kapsz? - némán bólintottam.
- Na akkor figyelj, mert megbeszéltem a tanár úrral,hogy ne hívja fel a szüleidet, - felkaptam a
fejemet, és döbbenten néztem a tanárnőre, aki gyors folytatta a mondókáját. - de cserébe egy
büntető feladatot kell csinálnod. A tanár úr azt kérte, hogy mondjam meg neked, hogy iskola után
vár rád a tanári szobában. - inkább telefonált volna haza. - Innentől kezdve megígéred nekem,hogy
viselkedni fogsz? - olyan frusztráló volt mindenkinek ilyen ígéretet tenni, de nem volt más
lehetőségem.
- Igen megígérem. - mondtam a lehető leghalkabban.
- Bízok benned Naomi. - rám kacsintott, és megsimogatta a fejemet. - Menj, mert fél perc és be
csöngetnek.
Mikor vége lett az óráinknak, Katyvel és Saraval elindultunk a tanári fele, ami a földszinten volt a
kupola csarnoktól jobbra lévő folyosón.
- Tényleg nem kell elkísérnetek. Ki tudja mennyi ideig leszek bent.
- Viccelsz? Annyira kíváncsi vagyok, hogy Jin Kil Kang milyen büntetést szab ki rád. Lehet, hogy
hónapokig tartó rabszolga munkára ítél. - ettől a gondolattól még a hideg is kirázott.
- Katy! Ne ijesztgesd már szerencsétlent! Nem látod, hogy amióta a tanárnő bejelentette, hogy
büntető feladatot kap azóta hogy magába zuhant?
- Azért annyira nem zuhantam magamba, csak bosszant, hogy ez az év unalmasabb lesz mint az
előzőek. Shi Ji Na tanárnőnek, is meg kellett ígérnem, hogy jó leszek, és ez zavar.
- Nem az bosszant téged, hogy unalmasabb lesz ez az év, hanem az, hogy ha nem tudod be tartani az
ígéreted, akkor csalódást okozol a tanárnőnek. - sajnos Saranak mint mindig most is igaza volt.
- Na jó, hagyjuk ezt. - nehezemre esett beismerni, hogy igazat mondott. Odaértünk a tanáriszoba el,
és be kopogtam. Nagy meglepetésemre, épp Jin Kil Kang tanár úr jött ki.
- Miért ilyen későn jött? - úgy utáltam, amikor ilyen lenézően beszélt velem.
- Örüljön inkább, hogy eljöttem. - Sara belekönyökölt az oldalamba, Katy pedig köhintett egyet.
- Mit mondott?
- Azt, hogy sajnálom, de nem tudtam előbb jönni, mert óráim voltak. - gúnyosan felhorkantott.
- Látom Shi Ji Na tényleg hatással tud lenni magára. Említette, hogy miért kell le jönnie hozzám? -
bólintottam. - Akkor kövessen, és a díszkísérete pedig itt marad, habár azt sem értem hogy
egyáltalán minek jöttek magával.
- Sosem lehet elég óvatos az ember. - feleltem egyhangúan. A tanár elindult, és nekem egyáltalán
nem tetszett, hogy a csajoknak maradniuk kellett, és ők is aggódó pillantásokkal néztek felém, de
nem volt más választásom. A folyosó végén elkanyarodtunk jobbra, ahol újabb folyosó tárult elénk.
Különböző ajtók mellett haladtunk el, majd az egyik előtt megálltunk. Az volt rá írva hogy: Fizika
és Kémia szertár. A tanár egy kulcsot vett elő, belehelyezte a zárba, és elfordította, majd mikor
kinyitotta, egy közép nagyságú termet pillantottam meg ahol olyan rumli, por, és kosz volt, hogy
egyből le esett, hogy mit kell majd csinálnom. Mindenféle kémiai, és fizikai felszerelést meg
lehetett találni. A fal nem látszódott, mert végig szekrénysorok állták amiken szanaszét voltak a
kémcsövek, a különböző vegyszerek, a borszesz égők,és minden ami kapcsolatos a kémiával és
fizikával. A terem közepén egy asztal állt, aminek csak a lábai látszódtak, mert púpozottan meg volt
rakva mindenféle kacattal. A tanár felkapcsolta a villanyt, és így még rosszabbnak látszódott az
egész.
- Tanár úr inkább kapcsolja le. Félhomályba kicsit szimpatikusabbnak tűnt.
- Egy hónapot kap rá, hogy kitakarítsa. Egy nappal sem többet.
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy nyugodtan hívja fel a szüleimet? Ezt lehetetlenség egy hónap
alatt megcsinálni.
- Shi Ji Na tanárnő azt mondta, hogy maga kitartó, és hogy nem adja fel egykönnyen. Látom a
tanárnő szeret túlozni. - itt be telt a pohár. Az még oké, hogy engem sértegetett, de a kedvenc
tanáromat hagyja békén.
- A tanárnő nem szokott túlozni.
- Pedig az tette amikor ezt mondta magáról.
- Legyen. Röhögve meg csinálom egy hónap alatt. - a tanár gúnyosan felhorkantott, és
legszívesebben én is kiröhögtem volna magamat, hogy ilyen ostobaságot mondtam, de be akartam
bizonyítani neki, hogy igen is kitartó vagyok. Pedig tudtam, hogy ide a kitartás édes kevés, még egy
plusz hónap sem biztos, hogy segített volna a helyzeten.
- Itt a szertár kulcsa. Egy hónap múlva mikor röhögve végzett a takarítással, akkor kérem vissza.
További szép napot, és jó szórakozást Naomi. November 25.-én meglátjuk, hogy k nevet a végén. -
azzal fogta magát, és faképnél hagyott. Én sem tétováztam sokat, mert még egyszer végig mértem a
terepet, aztán be zártam az ajtót, zsebre vágtam a kulcsot, és elindultam a lányokhoz. Úgy voltam
vele, hogy mára ennyi elég volt.
Elindultunk a kedvenc kávézónk fele, és közben elmeséltem nekik mindent.
- Naomi ezt hogy fogod megcsinálni? Ott van az érettségi, és a táncverseny is, amire nagyon
keményen kell próbálnod. Nem fog sikerülni egy hónap alatt. - mindig szerettem amikor Sara ilyen
biztató megjegyzéseket ad.
- Végül is te is tudod, hogyan kell biztatni az ember.
- Sajnálom, de ezt neked is be kell látni, hogy reménytelen.
- Nem, nem az. Megcsinálom ha törik ha szakad.
- Naomi, ne legyél már ilyen makacs. Én is jártam már egyszer abba a szertárba, és brutális ahogy
az kinéz.
- Katynek igaza van. Nagyon undorító az a hely. Én is voltam már ott. Ha akarod akkor suli után ott
maradunk veled, és segítünk.
- Köszi, de nem kell. - túl büszke voltam, hogy segítséget fogadjak el.
- Aigoo (istenem). Miért vagy ennyire makacs te nő?
Be ültünk a már jól ismert Dream Coffé House-ba, és a szokásos tejszínhabos kapucsínónkat
rendeltük. Nagyon barátságos hely, és a felszolgálók is aranyosak, már mindegyikük ismer minket.
Törzsvendégek vagyunk.
- Jaj nem is tudom, hogy ezt hogy felejthettem el – kapott a zsebéhez Katy. - Tessék a koncert
jegyek.
- Köszönöm. Mennyibe kerültek?
- Az téged ne izgasson. Ajándék. Este kilenc órakor kezdődik.
- Köszönöm még egyszer. Akkor találkozunk majd itt. Oké?
- Nekem oké, de lesz olyan későn buszod? - aggodalmaskodott Sara.
- Nem, de akkor nem megyek haza aznap. Egyszer kibírom, és addig legalább takarítom a szertárat.
- Akkor aznap ott alszol nálunk. Jelentette ki.
- Nem fogok zavarni?
- Viccelsz? Akkor Katy is ott alszik, és csapunk egy after partyt.
Miután megittuk a kapucsínónkat elindultunk a buszmegálló fele.
- Annyira várom már a koncertet. Gondoljatok bele, hogy élőbe fogjuk hallani és látni őket,
méghozzá majdhogynem az első sorból. - áradozott Katy.
- És ki tudja mi történhet ott? Lehet, hogy ránk kacsintanak, vagy belecsapnak a kezeinkbe, vagy
esetleg ránk eshetnek... - Sara határtalanul elkalandozott.
- Hahó. Még itt vagy? Ti aztán tényleg fanatikus rajongók vagytok.
- Jaj, Naomi ne mond, hogy te nem vagy oda értük.
- Nem azt mondom, hogy nem vagyok oda értük, de nekem nem ők a kedvenceim. Tudjátok, hogy
én a 2pm-ért vagyok oda.
- Hát én mindent megadnék azért, hogy egy hetet eltöltsek az Infinite-el
- Egy hetet? Egy egész életet. - kontrázott rá Katy. - Gondolj bele, hogy L-el lehetnél éjjel nappal.
Egészen a buszmegállóig erről beszélgetünk,és már mindannyian nagyon vártuk a pénteket.
Egyszerre értünk be a busszal, így csak arra volt időm, hogy elköszönjek a lányoktól. Este fél hatra
értem haza teljesen kimerülve. Lendületesen be akartam rontani a házba, ahogy szoktam, de nagy
meglepetésemre zárva volt az ajtó és jól bevertem az orromat. Előkerestem a táskám legaljából a
kulcs csomómat, és kizártam. Az asztalon egy cetli volt amin ez állt: Kicsim fontos elintézni valónk
akadt! Lee Kwan a barátaival van. A hűtőben akad egy kis ennivaló. Sietünk haza! Anya. Nem
értettem, hogy mi folyik itt, hogy mi ez az egész, de nem gondoltam semmi jóra. Anyáék már napok
óta olyan titokzatosak, és feszültek voltak,és apa ma reggel még dolgozni sem ment el, pedig ő soha
nem hiányzott a munkahelyéről, még lázasan is képes volt elmenni, és most meg ez a váratlan
dolog. Nagyon éreztem, hogy valami nincs rendben. Fogtam magamat és letérdeltem az ebédlő
asztalhoz, és csak vártam és vártam, de senki sem nyitott rám ajtót. Hol lehetnek? Mi lehet az a
fontos elintézni való? Mit titkolnak előlünk?
Már este hét óra volt, és még mindig senki nem nyitotta rám az ajtót. Egyszer csak kicsapódott a
bejárati ajtó és Lee Kwan törtetett be. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna ha
vissza zárom az ajtót miután megérkeztem. Szegény öcsém nyilván az orrát fogva jött volna be, és
elszidott volna az ük anyámig.
- Anyáék még nem jöttek meg? - kérdezte meglepődve miközben letérdelt elém.
- Nem, de te tudsz valamit? Mi történik? - szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem, nem tudom, hogy mi folyik itt, de semmi jót nem sejtek. Ma miután elmentél iskolába, anya
és apa a konyhában sugdolóztak, és apa a szemüvegét hagyva elment felöltözni, utána meg mint egy
szellem eltűnt a házból.
- És most hova mentek?
- Nem tudom. Mikor megjöttem az iskolából anya csinos kosztümben volt, és apát várta. Majd
mikor már apa is megjött, csak annyit mondott anya, hogy mennyek el a barátaimhoz, mert későn
érnek haza, de aggasztott anya arca, mert a szokottnál sápadtabb volt, és mintha sírt is volna.
- Én ezt nem értem. - mindketten gondolatainkba merülve vártunk. Nincs annál rosszabb amikor
várni kell, de nem tudja az ember, hogy mire, jó vagy rossz hírrel jönnek haza? Az is felmerült
bennem, hogy csak mi reagáljuk túl a dolgokat. Az idegességtől olyan hányingerem lett, hogy enni
nem bírtam volna, pedig ebédre sem ettem meg azt amit anya csomagolt. - Én ezt nem bírom
tovább! Elmegyek és megkeresem őket! - csattantam fel.
- Naomi, ne butáskodj. Azt sem tudod, hogy merre keresd őket. Várjunk még egy kicsit, és ha nem
jönnek meg, akkor elmegyünk sétálni egyet, hogy ki szellőzőn a fejünk. Rendben? - hiába volt Lee
Kwan három évvel fiatalabb nálam, mégis érettebben viselkedett néha mint én. Ennyit arról, hogy a
fiúk későn érő típusok. Lehet, hogy ő kivétel.
- Jó, igazad van, csak annyira nyomasztó ez az egész. - szinte percenként néztük az időt. Fél tíz és
még mindig semmi. Felkeltem és elkezdtem járkálni a kicsi ebédlőbe. Éreztem, hogy már a be
kattanás szélén állok. - Oké, öcsi. Menjünk sétálni mert én ezt már nem bírom tovább. - Lee Kwan
bólintott. Lassan felöltöztünk, mert már hűvös volt kint, és én már a cipőmet húztam, mikor kinyílt
a bejárati ajtó. Apa, és anya léptek be, és ahogy sejtettük baj volt, mert apa arca be esett és szomorú
volt, anya szemei meg ki voltak sírva. Összenéztünk Lee Kwannal.
- Mi történt? - kérdeztük egyszerre. Anya halványan elmosolyodott, de z nem az a megszokott
mosolya volt. Ebbe nem volt semmi jó kedv, és vidámság, ez a mosoly kimondottan szomorú volt.
- Gyertek üljetek le. - mondta apa. Mind a négyen letérdeltünk az asztal köré.
- Valami baj van? - anya erre a kérdésemre kikönnyezett, és némán bólintott.
- Apátokat behívták a hadseregbe. - anya nem bírta tovább, és elkezdett zokogni. Így még soha nem
láttam. Nekem sem kellett sok, hogy ne sírjak. Nem akartam elhinni amit anya az előbb mondott.
- De téged nem hívtak már be egyszer amikor fiatal voltál? - kérdezte Lee Kwan.
- Nem. Akkoriban egy súlyos vírus tombolt egész Koreában, amikor a magamfajta fiúkat hívták be,
és mivel én elkaptam ezt a vírust, így nem vonulhattam be. Nagyon kevesen gyógyultak meg ebből
a betegségből, így engem is eltemettek szinte, de egy csoda folytán hónapokkal később felépűltem,
de évekig gyenge maradtam. - még mindig nem tértem magamhoz. Egyszerűen képtelenségnek
tartottam az egészet.
- De apa. Most sem vagy egészséges. Ott van a szívproblémád. - apa rám nézett, és elmosolyodott.
- Ma azért nem voltam dolgozni, mert orvoshoz mentem, hogy valami igazolást, vagy felmentést
írjon, éppen ez miatt, de azt mondta az orvos, hogy ez nem olyan nagy betegség, hogy felmentést
írjon, így nincs más választásom. - anya még jobban felzokogott, és apa átkarolta.
- Akkor mond meg ,hogy családod van akiket el kell látnod.
- Őket ez kicsim nem érdeklik. Adósságom van az ország felé, amit törlesztenem kell. Be kell
vonulnom pár évre.
- Mikor kell le jelentkezned? - kérdezte higgadtan Lee Kwan.
- A levélben az állt, hogy legkésőbb október 26-ig.
- Mi? - kérdeztük ismét egyszerre az öcsémmel.
- Holnap? Mikor kaptátok meg a levelet? - volt egy olyan érzésem, hogy nem ma küldték ki.
- Már egy hete.
- És miért csak most mondjátok?
- Apátokkal azt hittük, hogy sikerül elintézni, hogy ne kelljen mennie, így úgy gondoltuk, hogy
felesleges lenne titeket felzaklatni ilyenekkel. - gombóc nőtt a torkomba, amit nem bírtam lenyelni,
és éreztem, hogy a hányingerem egyre jobban nő.
- Meddig leszel távol tőlünk? - kérdeztem remegő hangon.
- Három évig. - még maga a gondolat, is lebénított, hogy három évig apa nélkül legyek. Úgy
éreztem, hogy nem fogom ki bírni azt az időszakot, hogy nem halhatom a hangját, hogy nem
viccelődik velünk, és hogy nem visz el minket horgászni a szabad idejében. Egy világ dőlt össze
bennem. - Ne keseredjetek el ennyire, hiszen nem végleg megyek el, és az ünnepeket együtt
tölthetjük, ha minden jól alakul. - úgy éreztem, hogy nem apának kéne minket bátorítani, hanem
nekünk kéne őt. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam.
- Apának igaza van. Nem végleg fog elmenni, és fel is hívhatjuk majd, vagy akár levelezhetünk is. -
ennél több bátorításra nem volt képes.
Legalább még egy órát ültünk és beszélgettünk, majd mindannyian elmentünk sorba fürödni. Nem
jött szememre az álom. Most hogy egyedül voltam, nem szégyelltem elsírni magamat. Mikor kicsit
kitisztult az agyam, akkor jöttem rá igazán, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan, hiszen a reggel
teljesen monoton indult és estére egy rémálomba csapott át. Az életem megváltozott innentől
kezdve teljesen, és nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlan meglepetést fog okozni nekem.