1.rész

Vannak váratlan meglepetések

Az órám fél hétkor csörgött, és szokásomhoz híven vissza aludtam egy öt percre. Azután nagy
erőfeszítéssel felkeltem, és kihúztam a függönyömet, hogy be világítson a reggeli nap fénye.
Mindig boldogság töltött el ha a kicsi szobám ablakából kinézhettem, és lent megpillanthattam a
kora reggel induló munkásokat a piacra menő árusokat, akik állandóan mosolyogva üdvözölték
egymást. Ilyenkor az jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy egy ember gazdag vagy szegény,
az számít, hogy hogyan tud viszonyulni a társához, hogy mennyire barátságos velük. Mikor már
kezdtem érezni, hogy zsibbad a lábam az álldogálástól, oda mentem a számítógéphez és
bekapcsoltam. Amíg betöltött a nem túl épp állapotban lévő gép, addig felöltöztem, és be pakoltam
a táskámba. Hirtelen megborzongtam a gondolattól, hogy idén komolyabban kell vennem az iskolát,
különben nem fog sikerülni az érettségi, és nem vesznek fel egy főiskolára sem. Gyorsan el
hessegettem a fejemben úszkáló rémképet, és le huppantam a monitor elé. Facebookon már írtak is
nekem a barátnőim, Katy és Sara. Hat éve költöztek Szöulba a családjaikkal, és már négy éve
megvan nekik az állampolgárságuk. Az okát nem tudom, hogy miért jöttek el Los Angelesből, de ők
sem bánták meg, születésük óta elválaszthatatlanok, mivel az anyukáik testvérek. Mikor elsőnek
megpillantottuk egymást az osztályba már akkor tudtuk, hogy szoros barátság lesz köztünk.
Mikor elolvastam az üzeneteiket, majdnem sikítási roham tört rám, de le kellett tapasztani a
számat, mert az alattunk lakó családból az anyuka már nem egyszer jött föl hozzánk panaszt tenni
az ilyen kitöréseimről, de hát mit tehettem volna? Tini vagyok aki minden kisebb hírnél, vagy
pletykánál képes sikítozni, de ezt csak itthon mertem megtenni, a suliban vagy más nyilvánossági
helyen tudtam tartani magamat.
Az állt mind a két levélben, hogy szereztek Infinite koncertre jegyeket, ami jövőhét pénteken lesz.
Az Infinite a K-POP ( korea pop) majdnem leghíresebb bandája, és minden K-POP-ért rajongó
lányoknak ezek a fiúk az álmaik. Éppenséggel én nem voltam úgy oda ezért a bandáért, de
természetesen elfogattam a jegyeket, mivel elvégre ők is beletartoznak a K-POP-ba, és nekik is
vannak jó zenéik amiket rendszeresen hallgatok mint például a Be mine ami a telefonom
csengőhangja, és már az a tudat is inspirált, hogy pár lányt féltékennyé tehetek ezzel az iskolába.
Megköszöntem a lányoknak, hogy nekem is szereztek jegyet, és fájó szível kijelentkeztem és
kikapcsoltam a gépet. Mielőtt ki sétáltam volna a szobából azért még egy gyors pillantást vetettem a
tükörbe, sötét barna szememet fekete dús szempillák vették körül, és fekete göndör hajam szanaszét
állt, gyorsan a helyére raktam egy két tincset, és kisétáltam a nappaliba. Anya már a konyhába
készítette az ebédes edényeket különböző ínyencségekkel, és a reggeli már tálalva volt. Apa fel alá
szaladgált pizsamába, mert nem tudta, hogy hova rakta le a szemüvegét, Lee Kwan pedig
szokásosan az asztalnál térdelt és nagy buzgósággal írta a háziját. Ledobtam a földre a táskámat, és
letérdeltem az öcsém elé.
- Miért mindig reggel szenvedsz az iskolai feladataiddal? - Lee Kwan bosszúsan nézett rám.
- Ne érdekeljen, inkább reggelizzél és menj a buszhoz, mert megint le fogod késni. - már
megszoktam, hogy reggelente ilyen csípős hangulata van, de ennek ellenére szerettem piszkálni.
Gyors bekaptam pár sushi tekercset, és már indultam is volna, ha apa addigra meg találja a
szemüvegét.
- Jajj apa hagyjad már a szemüveged, mert így el fogsz késni a munkahelyedről. Majd ha hazaérek
akkor én megkeresem.
- Aranyos vagy drágám, de nem kell féltened az állásomat, mert ma nem megyek dolgozni. - Lee
Kwannal összenéztünk és kérdően néztünk vissza apára, aki elmosolyodott látva a döbbent
arcunkat. - Van egy kis elintézni valóm. Semmi komoly, szóval ne vágjatok ilyen döbbent arcot. -
oda ment hozzánk és egy puszit adott a homlokainkra. - Nyomás Naomi, neked viszont muszáj
menni iskolába, és ha lehetséges ne haljak rád több panaszt, ha teheted akkor fékezd a szádat
órákon. - mondta még mindig mosolyogva. Apa és anya mindig olyan jókedvűek, hogy rám is
átragadt ez a tulajdonság. Apa magas jó erőben lévő ember és az a fajta aki szívesen elviszi
gyerekeit horgászni ha épp nem kell dolgozni. A harmincnyolcadik életévében jár. Anya pedig
karcsú és kicsit be esett arcú, nagyon határozott jellegű, még apa sem mert vele szembe szállni,
azonban szívesen segít másokon. Ő egy évvel fiatalabb apánál.
- Apádnak igaza van Naomi.Nem szeretnénk újabb telefonhívást kapni a tanárodtól. Megértetted? -
anya mindig megdorgált ha panaszt hallott rám, de apa utána rögtön vissza vágott azzal hogy ő sem
volt különb ennyi idősen, és ilyenkor anya nagy felháborodottan közölte apával, hogy azért mert a
szüleit nem érdekelték, hogy mit csinál.
- Igen értettem. - mondtam tetetett komolysággal. Anya oda jött adott egy puszit az arcomra, és a
kezembe adta az ebédes edényt.
- Tessék. A kedvencedet csináltam, és most menj, mielőtt tényleg le késed a buszt.
- Rendben. Már itt sem vagyok. - azzal felvettem a kinti cipőmet, és kisétáltam. Jó nagyot
szippantottam a reggeli levegőbe, és úgy éreztem, hogy maximálisan fel vagyok töltődve, és
gondolataimba merülve elindultam a buszmegálló fele. Szöul egyik szegény negyedében éltünk,
ahol kocka, pala tetős házak vannak, amik maximum két emeletesek. Mi is egy ilyen kis házban
éltünk,és egy undok savanyú család lakott alattunk. Általában ha esett az eső akkor be ázott a tető,
de nem tehettünk mást, ezt kellett el fogadnunk. Apa a minimálbér alatt keresett, egy étterembe
felszolgálóként, anya pedig takarítónő volt Szöul jól menőbb negyedében, mint például Gangnam,
vagy Seocho. A házat vagy már tíz éve vettük, és még mindig fizettük a hiteleit. Minden második
ház valamilyen üzlet volt, akiknek a tulajdonosai színes plakátokkal dekorálták ki boltjaikat, és ez a
bolt áradat elért egészen a negyed végéig, ahol a buszmegálló volt, ha végig megy az ember ezeken
az utcákon akkor mindenféle szagot és illatot érez, mint például az egyik üzletből hal szag árad
kifele a másikból meg friss kenyér illata, emellett nem szégyenlik kiönteni az utcára az undorító
büdös mosogató, vagy rosszabbik esetben más vizet. Mikor oda értem, a buszmegállóhoz, csak én
voltam ott, és felmerült bennem az az érzés, hogy már megint sikeresen le késtem a buszt, de
megkönnyebbültem mikor pár percre rá elkezdtek szállingózni a diákok minden irányból a
buszmegállóba. Nagyon ritkán buszoztam, általában biciklivel mentem minden fele, csak az volt a
baj, hogy le szakad a biciklimnek a lánca és kilyukadt a gumija. A nagyobb baj az volt, hogy nem
volt rá pénzünk, hogy megcsináltassuk, így alkalmazkodnom kellett a buszhoz, amit nagyon nem
szerettem, mert nem várt rám, ha netán el aludtam, vagy ha elnéztem az időt, és volt már olyan is
hogy megálltam beszélgetni a buszmegállóba menet, és nem figyeltem az órát. Ilyenkor persze vagy
megvártam a következő buszt, ami két óra múlva jött, vagy meg edzettem a lábaimat, és futottam a
metróig és onnan át egy másik buszra ami ismét a késéshez vezetett, de még mindig jobban jártam
ezzel mint hogy két órát csússzak a suliból.
Felszálltam a negyed nyolcas buszra, és elfoglaltam egy ablak melletti helyet. Útközben, felmerült
bennem a tovább tanulás. Egy művészeti gimnáziumba vagyok, ahol a modern zene, tánc, színészet,
és művészet kap nagy előnyt. Ez az iskola esélyt ad azoknak akik hírességé szeretnének válni, és
nekem ez volt minden álmom, hogy egy híres énekes és táncos lehessek. Az iskolát Shinwa
gimnáziumnak hívják. Persze ez az iskola kevés ahhoz, hogy celeb lehessen bárki, mert ugyanúgy
vannak érettségi tantárgyak is, és ugyan annyit kell tanulni min egy másik gimiben, de mégis egy jó
kezdést ad az ember életpályájához. Fél évkor lesz egy verseny, a végzős diákok között, és aki
megnyeri az ösztöndíjjal felveszik a Kirin művészeti főiskolára, és ha van olyan aki be kerül ebbe a
főiskolába akkor annak biztos sikere lesz a jövőben. A Dream High sorozat is abban a főiskolában
játszódott. Természetesen az a célom, hogy benevezzek, a félévi versenyre, és hogy megnyerjem.
Mikor megérkeztünk, csak úgy ömlöttek le a buszról az emberek, így nem is kellett nagyon
tolakodnom, hagytam, hogy magával vigyen az áradat. Mire nagy nehezen sikerült leérnem és
kikeverednem a tömegből addigra el is ment körülbelül öt perc, ránéztem az órámra, és hét óra
ötvenöt percet mutatott, az az késésbe voltam, és a már jól ismert reggeli sprintemet nem
hagyhattam ki. Az iskola a megállótól tíz percre lehetett, de akkor gyorsan kellett gyalogolni.
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem rohanni. Egyik üzletet hagytam el a másik után. Ezek persze
teljesen más fajta üzletek mint mi nálunk. Ez már a gazdagabb negyedhez számít, ahol hatalmas
felhőkarcolók, és luxus szállodák vannak. Az egyik zebránál kénytelen voltam megállni mert a
lámpa pirosra váltott, és közben azon gondolkodtam hogy milyen mesét fogok be adni Jin Kil Kang
tanár úrnak, de a baj az volt, hogy amik eszembe jutottak azokat már mind felhasználtam egyszer.
Tehát rögtönöznöm kellett, ugyanis nem fogadta el ha azt mondtam, hogy a busz miatt van a
késésem, mert ilyenkor azt mondta, hogy kelljek fel korábban és menjek a korábbi busszal. Amint
átváltott a lámpa ismét rohanásnak eredtem. Megkönnyebbülten láttam meg iskolánk tetejét, és már
tudtam, hogy nincs sok hátra. Bekanyarodtam egy kisebb utcába, utána át egy szélesebbe, és szinte
már tárt karokkal várt engem. Nagyon modern gimi, nincs tizennyolc éve, hogy felépült. A
legmodernebb felszerelésekkel rendelkezik. Hatalmas vörös téglás épület, amelynek bejárata
fotocellás ajtóval működik,és hatalmas nagy üveg ablakai vannak, az iskola körül gyönyörű szép
gyep, és kert van. Az épület U alakban van tervezve, és körül fog egy hatalmas udvart, és egy
testnevelés pályát. Több mint hatszáz gyerek jár ide, és hálás vagyok a nagybátyámnak, aki fizeti
nekem ezt az iskolát különben a szüleim nem tudnák ezt állni anyagilag. Az a furcsa az egészben,
hogy még soha életemben nem láttam a nagybátyámat, mindig csak a szüleim mesélnek róla.
Állítólag hasonlít apára csak sokkalta fiatalosabb. Apa mindig tisztelettel beszél az ő dongsaengéről
(fiatalabb testvér), pedig ő az idősebb, és amit mindketten nagyon sajnálnak, hogy olyan sokat
kell dolgozni a nagybátyámnak, hogy nincs ideje találkozni velünk, pedig ő is itt és Szöulba
valahol, de van amikor órákon keresztül telefonálnak egymással.
Berontottam az épületbe, át a hatalmas kupola csarnokon, fel a márványlépcsőn a második emeleti
folyosón balra szaladtam tovább, és a jobb oldali 214-es ajtó előtt megálltam lihegve, amire ez volt
írva: 12/E Shi Ji Na tanárnő osztálya. Megigazítottam az egyenruhámat, és a hajamat. Vettem egy
nagy levegőt, és be nyitottam. A teremben néma csend lett, és mindenki rám szegezte a tekintetét.
Jin Kil Kang tanár úr kérdőn nézett felém Magas, pápaszemes, kerek hasú kopaszodó, tanár aki úgy
a negyvenes éveit járhatta. Az a pletyka járt az iskolába, hogy megcsalja a feleségét, és köztudott
tény volt hogy utált engem, mondjuk az érzés kölcsönös volt.
- Ahá, most már tudom, hogy miért volt nyugodt eddig ez a nap. Azt hittem, hogy talán-talán
lebetegedett a kisasszony,és nem fogjuk egymást kínozni a mai nap folyamán – mondta
gúnyolódva.
- Hát tanár úrnak nincs akkora szerencséje, mert makk egészséges vagyok. - az osztályban halk
kuncogás hallatszott amit egyesek köhögéssel álcáztak.
- Hmm. Látom ma is jó napja van. Na árulja csak el nekem hogy merre járt maga? - és most jött el
az a pillanat, hogy rögtönözzek. Legtöbbször amelyik ötlet elsőnek ugrott be azt szoktam kicsit
megformázva előadni.
- Tudja tanár úr, hihetetlen dolog történt velem, miközben az iskolába jöttem..., de inkább el e
mesélem mert úgy sem hinné el.
- Azért próbálja csak elmondani. Lehet, hogy mégis csak hinni fogok magának, habár ha olyan
történetet ad elő,amilyet a múlthéten akkor inkább most üljön le a helyére, és kíméljen meg minket
a maga bolond meséitől.
- Jaj, tanár úr! Hányszor fogja még azt az esetet fel hozni? Mellesleg ez nem egy légből kapott
mese. Tudja amikor leszálltam a buszról egy ahjumma (idős hölgy) megállított, mert nem tudta
merre van a kórház, és hát annyira megsajnáltam szegényt, hogy egy darabon elkísértem, és utána
még el is kellett neki magyarázni, hogy merre menjen tovább. Az ahjumma annyira meghatódott,
hogy ilyen kedves vagyok, hogy elhívott a legközelebbi cukrászdába egy gombóc fagyira, és olyan
kis édes ahjumma volt, hogy sajnáltam volna vissza utasítani. - néma csend volt az osztályba, és a
tanár kérdőn nézett rám, majd gúnyosan elmosolyodott, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
- Érdekes... ezt a történetet mintha már halottam volna. - amúgy nekem is ismerős volt, de nyilván
ezért ugrott be hirtelen. - Maga nem így gondolja?
- Hogy érti tanár úr, hogy ismerős? Persze hogy ismerem hisz ma reggel történ ez velem.
- Aha. Meg egy hónapja szeptemberben is. Ezt a történetet már elő adta nekem egyszer, csak akkor
kimchi levesre hívta meg magát az az ahjumma. - és belesétáltam a saját csapdámba. Most hogy így
mondta a tanár úr, így már nekem is le esett, hogy ezzel a történettel már próbálkoztam nála, és
innen volt mindkettőnknek ismerős. Elsőnek a lebuktam ábrázatot olvashatta le az arcomról, de
gyorsan észhez tértem a sokkból, és kitörtem magamból.
- Nem tehetek róla tanár úr!! Nem jegyezhetem fel az összes mesémet amit kitalálok. Van az úgy,
hogy az ember bele esik a saját vermébe.
- Naná, hogy van az úgy... itt az élő példa rá. Gratulálok Lee Naomi a szülei megkapják a harmadik
telefonhívásomat is. - nagyon mérges lettem. Pont most ígértem meg anyának, hogy nem lesz rám
több panasz ere meg tessék. - Üljön le a helyére. - nem volt más választásom, ez t a csatát
elvesztettem. Fogtam magam, és leültem Sara, és Katy közé. Sara megvetően csóválta a fejét, Katy
meg befogta a száját, hogy némítani tudja a vihogását, majd mikor már ez sem segített, akkor
ráborult a padra és úgy röhögött tovább. Sara csendesebb fajta lány, aki szeret hülyéskedni, de csak
korlátozottan. Soha nem húzna ujjat egy tanárral, minden órára fel van készülve. A kinézete az a
tipikus ártatlan lányokra hasonlít, nagyon szép lány, és tudja, hogy kell öltözködni. Katy nem
sorolható a csendes lányok közé, ha ő róla van szó akkor a hülyeség nála határtalan. Nem nagyon
szokott felkészülni az órákra akár csak én, de idén megfogattuk, hogy meg komolyodunk, és össze
szedjük magunkat. A kinézete egyedi, de akár csak Sara ő is gyönyörű.
- Nos akkor köszönjük ez a kis show műsort, de ha nem lenne gond folytatnám a matematika órát. -
a teremben hármas padok vannak, és a miénk volt az utolsó három pad, így azt hittem, hogy a
tanárnak nem tűnik fel,ha ráborulok a padra és az egész órát végig alszom. Az osztályunk is akár
csak az egész gimnázium felszerelt volt. A padok megfelelő magasságúak, a székek puha
kárpitosak, és van interaktív tábla is. Kényelmes, és világos, még télen se kell villanyt kapcsolni
annyi ablak van a terembe, és minden osztályban szereltek be külön rendszerű padlófűtést is.
Az óra végén a tanár be jelentette, hogy akik aludtak az órán azok holnap dolgozatot írnak az
anyagból. Előbb is le eshetett volna, hogy a tanárnak nyilván feltűnt, hogy csönd van az órán, így
megnézhette, hogy mit csinálok, vagy inkább mit nem csinálok.
- Te aztán tudod, hogy kell feldobni egy matek órát. - mondta Katy még mindig mosolyogva.
- Miért van az hogy mindegyik tanárral kijössz, de Jin Kil Kanggal valahogy nem szimpatizálsz? -
Sara már év eleje óta nyúzott ezzel a kérdéssel.
- Talán mert nem bírjuk egymást?
- Ez nem válasz.
- A te kérdésed meg nem kérdés. - Sara megforgatta a szemeit, nyugtázva, hogy ennek a
beszélgetésnek vége.
- Apropó. Naomi, ma kell elkérni a jelentkező lapokat, ha be szeretnél nevezni a félévi versenyre. -
váltott témát Katy.
- Mi?
- Az osztályfőnöktől kell kérned.
- Úgye ti is megpróbáljátok a versenyt? - valahogy éreztem, hogy barátnőim nem igen ujjongnak a
verseny miatt.
- Én nem. Nekem nem a Kirin művészeti főiskola az álmom. Én egy film rendezői fősuliba
szeretnék menni. - mondta Sara.
- És én sem igazán a zene és a tánc fele hajlok, hanem engem inkább a színészet vonz.
- Ahányan vagyunk annyi fele szakadunk. - mondtam keserűen, mert eléggé rosszul esett. Nem az
hogy ők nem akarnak abba a fősuliba jönni, hanem, hogy ez az utolsó évünk együtt, és utána vége.
Elválunk.
- Na ne drámázz itt nekem. Mi mindig együtt maradunk Nincs az az iskola ami közénk állhat. -
mondta Sara mosolyogva. - Értetted dongsaeng?
- Hey!! Nem vagyok a dongsaeng-etek! - kértem ki magamnak. Mivel hármunk közül én vagyok a
legfiatalabb, így rám ragadt a dongsaeng.
- De hogy nem. Te mindig is a mi kis dongsaeng-ünk maradsz. - mondta nevetve Katy.
- Csak hónapok választanak el minket.
- Konkrétan fél év kicsi szívem, és Katy meg közted több mint fél év van. Tehát az már elég sok,
így lazán bele esel abba hogy dongsaeng legyél, de ha csak napok lennének köztünk akkor is az
maradnál. - kénytelen voltam elmosolyodni. Ritka az ilyen hármas barátnő mint amilyenek mi
vagyunk. Úgy szeretjük egymást ahogy vagyunk.
A harmadik óra után úgy döntöttem , hogy megkeresem az osztályfőnökömet a jelentkező lap miatt,
de ahogy kiléptem az osztályból épp bele ütköztem a tanárnőbe.
- Oh, Naomi! Éppen téged kerestelek.
- Én meg magához indultam. - szélesen elmosolyodott. Nagyon fiatal, rövid fekete haja van, festi
magát, és mindig a legdivatosabb ruhákba jár, ő a legkedvesebb tanár akivel valaha találkoztam. Shi
Ji Na tartotta nekem az énekórákat is. Azt nagyon bántam, hogy a táncórákat nem ő tartotta, pedig
nagyon jó koreográfus.
- Hát akkor halljam miért akartál megkeresni engem?
- Azt mondták a többiek hogy a versenyre a jelentkező lapot magánál kell kérni. - tanárnő még
jobban elmosolyodott.
- Igen. Ez az egyik ok amiért megkerestelek. Itt is van nálam a jelentkezési lapod. Tessék, én a
fontosabb dolgokat ki töltöttem a szüleidnek, meg csak alá kell írniuk. - átvettem a lapot, és
szemügyre vettem. Tényleg minden figyelmesen ki volt töltve. - Figyelj Naomi! Ez a verseny nem
lesz piskóta. Park Junk Hye tanárnővel, csak a profiknak engedjük, hogy versenyezzenek. - Part
Junk Hye volt a tánc tanárom, aki nem igazán kedvelt engem, pedig vele még szájalni sem
szájaltam de komolyan. - Úgy döntöttünk a tanárnővel, hogy a versenyen vagy táncolnak a diákok,
vagy énekelnek. Nehéz lenne összehozni most mind a kettőt egyszerre, mert még az érettségire, is
fel kell készülnötök. Tehát te melyiket szeretnéd? Táncolnál vagy énekelnél inkább?
- Tanárnő melyiket javasolja? - ismét el mosolyodott, aztán egy percre elgondolkodott.
- Nyilván azt várod, hogy azt mondjam, hogy énekelj, mert akkor én készíthetlek fel, de hogy
őszinte legyek én inkább a táncot választanám, mert akkor száz-százalék, hogy megnyered, nem
azért mondom ezt mert nincs hangod, mert van nem is akármilyen, de lehet, hogy más túl énekel, de
olyan mozgása, ritmusérzéke nagyon kevés olyan embernek van mint neked. Ezért javaslom inkább
a táncot. Még egyszer mondom, hogy akkor is van esélyed ha énekelsz, de azt a tánc érzéket kéne
megmutatnod a zsűrinek és a tehetségkutatóknak ami benned van, mert akkor mindent vinnél.
- Értem. - ez tényleg elgondolkodtatott. Nem nagyon szerettem a tánctanáromat, és ezért tartottam
attól, hogy a táncot válasszam.
- Nézd. Természetesen, segíteni fogok neked, ha kell akkor külön táncórákat adok, de erre nem lesz
szükséged, mert meg tudod csinálni. Rendben?
- Rendben. Táncolni fogok. - és akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozok... - Mindent bele
adok. És megnyerem a versenyt.
- Erről van szó. Ne másért csináld, hanem magadért, és akkor minden rendben lesz. - nagy
elhatározás volt bennem, hogy megnyerem a verseny és be kerülök a Kirin művészeti főiskolába.
- Nem fog csalódni bennem tanárnő.
- Tudom. - annyira vártam már, hogy megmutassam a tehetségem azoknak a tanároknak akik
dönteni fognak a jövőmről. - Ez volt az egyik dolog amiért ide jöttem hozzád Naomi. Sejted-e hogy
mi a másik? - sanda gyanúm támadt.
- Tanárnő tetszett beszélni Jin Kil Kang tanár úrral? - elégedetten elmosolyodott, de a szeme
komoly maradt.
- Igen beszéltem vele, és nincs megelégedve veled. Azt mondta, hogy ismét fel fogja hívni a
szüleidet, és el panaszolja, hogy milyen szoktál lenni az ő óráin.
- Igen tudom. Ezt már nekem is mondta.
- Azt is tudod, hogy három telefonhívás után szaktanári figyelmeztetőt kapsz? - némán bólintottam.
- Na akkor figyelj, mert megbeszéltem a tanár úrral,hogy ne hívja fel a szüleidet, - felkaptam a
fejemet, és döbbenten néztem a tanárnőre, aki gyors folytatta a mondókáját. - de cserébe egy
büntető feladatot kell csinálnod. A tanár úr azt kérte, hogy mondjam meg neked, hogy iskola után
vár rád a tanári szobában. - inkább telefonált volna haza. - Innentől kezdve megígéred nekem,hogy
viselkedni fogsz? - olyan frusztráló volt mindenkinek ilyen ígéretet tenni, de nem volt más
lehetőségem.
- Igen megígérem. - mondtam a lehető leghalkabban.
- Bízok benned Naomi. - rám kacsintott, és megsimogatta a fejemet. - Menj, mert fél perc és be
csöngetnek.
Mikor vége lett az óráinknak, Katyvel és Saraval elindultunk a tanári fele, ami a földszinten volt a
kupola csarnoktól jobbra lévő folyosón.
- Tényleg nem kell elkísérnetek. Ki tudja mennyi ideig leszek bent.
- Viccelsz? Annyira kíváncsi vagyok, hogy Jin Kil Kang milyen büntetést szab ki rád. Lehet, hogy
hónapokig tartó rabszolga munkára ítél. - ettől a gondolattól még a hideg is kirázott.
- Katy! Ne ijesztgesd már szerencsétlent! Nem látod, hogy amióta a tanárnő bejelentette, hogy
büntető feladatot kap azóta hogy magába zuhant?
- Azért annyira nem zuhantam magamba, csak bosszant, hogy ez az év unalmasabb lesz mint az
előzőek. Shi Ji Na tanárnőnek, is meg kellett ígérnem, hogy jó leszek, és ez zavar.
- Nem az bosszant téged, hogy unalmasabb lesz ez az év, hanem az, hogy ha nem tudod be tartani az
ígéreted, akkor csalódást okozol a tanárnőnek. - sajnos Saranak mint mindig most is igaza volt.
- Na jó, hagyjuk ezt. - nehezemre esett beismerni, hogy igazat mondott. Odaértünk a tanáriszoba el,
és be kopogtam. Nagy meglepetésemre, épp Jin Kil Kang tanár úr jött ki.
- Miért ilyen későn jött? - úgy utáltam, amikor ilyen lenézően beszélt velem.
- Örüljön inkább, hogy eljöttem. - Sara belekönyökölt az oldalamba, Katy pedig köhintett egyet.
- Mit mondott?
- Azt, hogy sajnálom, de nem tudtam előbb jönni, mert óráim voltak. - gúnyosan felhorkantott.
- Látom Shi Ji Na tényleg hatással tud lenni magára. Említette, hogy miért kell le jönnie hozzám? -
bólintottam. - Akkor kövessen, és a díszkísérete pedig itt marad, habár azt sem értem hogy
egyáltalán minek jöttek magával.
- Sosem lehet elég óvatos az ember. - feleltem egyhangúan. A tanár elindult, és nekem egyáltalán
nem tetszett, hogy a csajoknak maradniuk kellett, és ők is aggódó pillantásokkal néztek felém, de
nem volt más választásom. A folyosó végén elkanyarodtunk jobbra, ahol újabb folyosó tárult elénk.
Különböző ajtók mellett haladtunk el, majd az egyik előtt megálltunk. Az volt rá írva hogy: Fizika
és Kémia szertár. A tanár egy kulcsot vett elő, belehelyezte a zárba, és elfordította, majd mikor
kinyitotta, egy közép nagyságú termet pillantottam meg ahol olyan rumli, por, és kosz volt, hogy
egyből le esett, hogy mit kell majd csinálnom. Mindenféle kémiai, és fizikai felszerelést meg
lehetett találni. A fal nem látszódott, mert végig szekrénysorok állták amiken szanaszét voltak a
kémcsövek, a különböző vegyszerek, a borszesz égők,és minden ami kapcsolatos a kémiával és
fizikával. A terem közepén egy asztal állt, aminek csak a lábai látszódtak, mert púpozottan meg volt
rakva mindenféle kacattal. A tanár felkapcsolta a villanyt, és így még rosszabbnak látszódott az
egész.
- Tanár úr inkább kapcsolja le. Félhomályba kicsit szimpatikusabbnak tűnt.
- Egy hónapot kap rá, hogy kitakarítsa. Egy nappal sem többet.
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy nyugodtan hívja fel a szüleimet? Ezt lehetetlenség egy hónap
alatt megcsinálni.
- Shi Ji Na tanárnő azt mondta, hogy maga kitartó, és hogy nem adja fel egykönnyen. Látom a
tanárnő szeret túlozni. - itt be telt a pohár. Az még oké, hogy engem sértegetett, de a kedvenc
tanáromat hagyja békén.
- A tanárnő nem szokott túlozni.
- Pedig az tette amikor ezt mondta magáról.
- Legyen. Röhögve meg csinálom egy hónap alatt. - a tanár gúnyosan felhorkantott, és
legszívesebben én is kiröhögtem volna magamat, hogy ilyen ostobaságot mondtam, de be akartam
bizonyítani neki, hogy igen is kitartó vagyok. Pedig tudtam, hogy ide a kitartás édes kevés, még egy
plusz hónap sem biztos, hogy segített volna a helyzeten.
- Itt a szertár kulcsa. Egy hónap múlva mikor röhögve végzett a takarítással, akkor kérem vissza.
További szép napot, és jó szórakozást Naomi. November 25.-én meglátjuk, hogy k nevet a végén. -
azzal fogta magát, és faképnél hagyott. Én sem tétováztam sokat, mert még egyszer végig mértem a
terepet, aztán be zártam az ajtót, zsebre vágtam a kulcsot, és elindultam a lányokhoz. Úgy voltam
vele, hogy mára ennyi elég volt.
Elindultunk a kedvenc kávézónk fele, és közben elmeséltem nekik mindent.
- Naomi ezt hogy fogod megcsinálni? Ott van az érettségi, és a táncverseny is, amire nagyon
keményen kell próbálnod. Nem fog sikerülni egy hónap alatt. - mindig szerettem amikor Sara ilyen
biztató megjegyzéseket ad.
- Végül is te is tudod, hogyan kell biztatni az ember.
- Sajnálom, de ezt neked is be kell látni, hogy reménytelen.
- Nem, nem az. Megcsinálom ha törik ha szakad.
- Naomi, ne legyél már ilyen makacs. Én is jártam már egyszer abba a szertárba, és brutális ahogy
az kinéz.
- Katynek igaza van. Nagyon undorító az a hely. Én is voltam már ott. Ha akarod akkor suli után ott
maradunk veled, és segítünk.
- Köszi, de nem kell. - túl büszke voltam, hogy segítséget fogadjak el.
- Aigoo (istenem). Miért vagy ennyire makacs te nő?
Be ültünk a már jól ismert Dream Coffé House-ba, és a szokásos tejszínhabos kapucsínónkat
rendeltük. Nagyon barátságos hely, és a felszolgálók is aranyosak, már mindegyikük ismer minket.
Törzsvendégek vagyunk.
- Jaj nem is tudom, hogy ezt hogy felejthettem el – kapott a zsebéhez Katy. - Tessék a koncert
jegyek.
- Köszönöm. Mennyibe kerültek?
- Az téged ne izgasson. Ajándék. Este kilenc órakor kezdődik.
- Köszönöm még egyszer. Akkor találkozunk majd itt. Oké?
- Nekem oké, de lesz olyan későn buszod? - aggodalmaskodott Sara.
- Nem, de akkor nem megyek haza aznap. Egyszer kibírom, és addig legalább takarítom a szertárat.
- Akkor aznap ott alszol nálunk. Jelentette ki.
- Nem fogok zavarni?
- Viccelsz? Akkor Katy is ott alszik, és csapunk egy after partyt.
Miután megittuk a kapucsínónkat elindultunk a buszmegálló fele.
- Annyira várom már a koncertet. Gondoljatok bele, hogy élőbe fogjuk hallani és látni őket,
méghozzá majdhogynem az első sorból. - áradozott Katy.
- És ki tudja mi történhet ott? Lehet, hogy ránk kacsintanak, vagy belecsapnak a kezeinkbe, vagy
esetleg ránk eshetnek... - Sara határtalanul elkalandozott.
- Hahó. Még itt vagy? Ti aztán tényleg fanatikus rajongók vagytok.
- Jaj, Naomi ne mond, hogy te nem vagy oda értük.
- Nem azt mondom, hogy nem vagyok oda értük, de nekem nem ők a kedvenceim. Tudjátok, hogy
én a 2pm-ért vagyok oda.
- Hát én mindent megadnék azért, hogy egy hetet eltöltsek az Infinite-el
- Egy hetet? Egy egész életet. - kontrázott rá Katy. - Gondolj bele, hogy L-el lehetnél éjjel nappal.
Egészen a buszmegállóig erről beszélgetünk,és már mindannyian nagyon vártuk a pénteket.
Egyszerre értünk be a busszal, így csak arra volt időm, hogy elköszönjek a lányoktól. Este fél hatra
értem haza teljesen kimerülve. Lendületesen be akartam rontani a házba, ahogy szoktam, de nagy
meglepetésemre zárva volt az ajtó és jól bevertem az orromat. Előkerestem a táskám legaljából a
kulcs csomómat, és kizártam. Az asztalon egy cetli volt amin ez állt: Kicsim fontos elintézni valónk
akadt! Lee Kwan a barátaival van. A hűtőben akad egy kis ennivaló. Sietünk haza! Anya. Nem
értettem, hogy mi folyik itt, hogy mi ez az egész, de nem gondoltam semmi jóra. Anyáék már napok
óta olyan titokzatosak, és feszültek voltak,és apa ma reggel még dolgozni sem ment el, pedig ő soha
nem hiányzott a munkahelyéről, még lázasan is képes volt elmenni, és most meg ez a váratlan
dolog. Nagyon éreztem, hogy valami nincs rendben. Fogtam magamat és letérdeltem az ebédlő
asztalhoz, és csak vártam és vártam, de senki sem nyitott rám ajtót. Hol lehetnek? Mi lehet az a
fontos elintézni való? Mit titkolnak előlünk?
Már este hét óra volt, és még mindig senki nem nyitotta rám az ajtót. Egyszer csak kicsapódott a
bejárati ajtó és Lee Kwan törtetett be. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna ha
vissza zárom az ajtót miután megérkeztem. Szegény öcsém nyilván az orrát fogva jött volna be, és
elszidott volna az ük anyámig.
- Anyáék még nem jöttek meg? - kérdezte meglepődve miközben letérdelt elém.
- Nem, de te tudsz valamit? Mi történik? - szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem, nem tudom, hogy mi folyik itt, de semmi jót nem sejtek. Ma miután elmentél iskolába, anya
és apa a konyhában sugdolóztak, és apa a szemüvegét hagyva elment felöltözni, utána meg mint egy
szellem eltűnt a házból.
- És most hova mentek?
- Nem tudom. Mikor megjöttem az iskolából anya csinos kosztümben volt, és apát várta. Majd
mikor már apa is megjött, csak annyit mondott anya, hogy mennyek el a barátaimhoz, mert későn
érnek haza, de aggasztott anya arca, mert a szokottnál sápadtabb volt, és mintha sírt is volna.
- Én ezt nem értem. - mindketten gondolatainkba merülve vártunk. Nincs annál rosszabb amikor
várni kell, de nem tudja az ember, hogy mire, jó vagy rossz hírrel jönnek haza? Az is felmerült
bennem, hogy csak mi reagáljuk túl a dolgokat. Az idegességtől olyan hányingerem lett, hogy enni
nem bírtam volna, pedig ebédre sem ettem meg azt amit anya csomagolt. - Én ezt nem bírom
tovább! Elmegyek és megkeresem őket! - csattantam fel.
- Naomi, ne butáskodj. Azt sem tudod, hogy merre keresd őket. Várjunk még egy kicsit, és ha nem
jönnek meg, akkor elmegyünk sétálni egyet, hogy ki szellőzőn a fejünk. Rendben? - hiába volt Lee
Kwan három évvel fiatalabb nálam, mégis érettebben viselkedett néha mint én. Ennyit arról, hogy a
fiúk későn érő típusok. Lehet, hogy ő kivétel.
- Jó, igazad van, csak annyira nyomasztó ez az egész. - szinte percenként néztük az időt. Fél tíz és
még mindig semmi. Felkeltem és elkezdtem járkálni a kicsi ebédlőbe. Éreztem, hogy már a be
kattanás szélén állok. - Oké, öcsi. Menjünk sétálni mert én ezt már nem bírom tovább. - Lee Kwan
bólintott. Lassan felöltöztünk, mert már hűvös volt kint, és én már a cipőmet húztam, mikor kinyílt
a bejárati ajtó. Apa, és anya léptek be, és ahogy sejtettük baj volt, mert apa arca be esett és szomorú
volt, anya szemei meg ki voltak sírva. Összenéztünk Lee Kwannal.
- Mi történt? - kérdeztük egyszerre. Anya halványan elmosolyodott, de z nem az a megszokott
mosolya volt. Ebbe nem volt semmi jó kedv, és vidámság, ez a mosoly kimondottan szomorú volt.
- Gyertek üljetek le. - mondta apa. Mind a négyen letérdeltünk az asztal köré.
- Valami baj van? - anya erre a kérdésemre kikönnyezett, és némán bólintott.
- Apátokat behívták a hadseregbe. - anya nem bírta tovább, és elkezdett zokogni. Így még soha nem
láttam. Nekem sem kellett sok, hogy ne sírjak. Nem akartam elhinni amit anya az előbb mondott.
- De téged nem hívtak már be egyszer amikor fiatal voltál? - kérdezte Lee Kwan.
- Nem. Akkoriban egy súlyos vírus tombolt egész Koreában, amikor a magamfajta fiúkat hívták be,
és mivel én elkaptam ezt a vírust, így nem vonulhattam be. Nagyon kevesen gyógyultak meg ebből
a betegségből, így engem is eltemettek szinte, de egy csoda folytán hónapokkal később felépűltem,
de évekig gyenge maradtam. - még mindig nem tértem magamhoz. Egyszerűen képtelenségnek
tartottam az egészet.
- De apa. Most sem vagy egészséges. Ott van a szívproblémád. - apa rám nézett, és elmosolyodott.
- Ma azért nem voltam dolgozni, mert orvoshoz mentem, hogy valami igazolást, vagy felmentést
írjon, éppen ez miatt, de azt mondta az orvos, hogy ez nem olyan nagy betegség, hogy felmentést
írjon, így nincs más választásom. - anya még jobban felzokogott, és apa átkarolta.
- Akkor mond meg ,hogy családod van akiket el kell látnod.
- Őket ez kicsim nem érdeklik. Adósságom van az ország felé, amit törlesztenem kell. Be kell
vonulnom pár évre.
- Mikor kell le jelentkezned? - kérdezte higgadtan Lee Kwan.
- A levélben az állt, hogy legkésőbb október 26-ig.
- Mi? - kérdeztük ismét egyszerre az öcsémmel.
- Holnap? Mikor kaptátok meg a levelet? - volt egy olyan érzésem, hogy nem ma küldték ki.
- Már egy hete.
- És miért csak most mondjátok?
- Apátokkal azt hittük, hogy sikerül elintézni, hogy ne kelljen mennie, így úgy gondoltuk, hogy
felesleges lenne titeket felzaklatni ilyenekkel. - gombóc nőtt a torkomba, amit nem bírtam lenyelni,
és éreztem, hogy a hányingerem egyre jobban nő.
- Meddig leszel távol tőlünk? - kérdeztem remegő hangon.
- Három évig. - még maga a gondolat, is lebénított, hogy három évig apa nélkül legyek. Úgy
éreztem, hogy nem fogom ki bírni azt az időszakot, hogy nem halhatom a hangját, hogy nem
viccelődik velünk, és hogy nem visz el minket horgászni a szabad idejében. Egy világ dőlt össze
bennem. - Ne keseredjetek el ennyire, hiszen nem végleg megyek el, és az ünnepeket együtt
tölthetjük, ha minden jól alakul. - úgy éreztem, hogy nem apának kéne minket bátorítani, hanem
nekünk kéne őt. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam.
- Apának igaza van. Nem végleg fog elmenni, és fel is hívhatjuk majd, vagy akár levelezhetünk is. -
ennél több bátorításra nem volt képes.
Legalább még egy órát ültünk és beszélgettünk, majd mindannyian elmentünk sorba fürödni. Nem
jött szememre az álom. Most hogy egyedül voltam, nem szégyelltem elsírni magamat. Mikor kicsit
kitisztult az agyam, akkor jöttem rá igazán, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan, hiszen a reggel
teljesen monoton indult és estére egy rémálomba csapott át. Az életem megváltozott innentől
kezdve teljesen, és nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlan meglepetést fog okozni nekem.